Igehirdetés - Balicza Iván - 2013.01.01. - Újév

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

2013. január 1.
Bécsi kapu tér
Újév
Balicza Iván

Textus:

„Nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük”. (Zsid 13,14.)

 

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A magyar reformáció kezdetének egyik legnagyobb alakja Huszár Gál, akinek a neve az énekeskönyvünkben nyolcszor is szerepel, mint énekíró és énekeskönyv összeállító. Az ő hányatott életére ráillett ez az ige. A fiatal koráról semmit sem tudunk. Attól kezdve tudunk róla, amikor már üldözték a hitéért, azért, hogy a Szentírást magyarázta az embereknek.
Nagyszombatban és környékén végezte az igehirdetés szolgálatát, és az első adat, amit tudunk róla, hogy 1554-ben az esztergomi érsek elrendelte, a letartóztatását. Huszár Gál ekkor elmenekült Magyaróvárra. Megtanulta a nyomdászmesterséget, összegyűjtött pénzén vett egy nyomdát, amivel aztán a következő húsz évben végigmenekülte az egész országot, nyugattól keletig és vissza.
Ez a nyomda áldott eszközzé vált a reformáció szolgálata során. E mellett: iskolákat alapított, szegény sorsú diákokat ingyen taníttatott, hogy prédikátorok legyenek és menjenek a Csallóköz és a Felvidék falvaiba hirdetni az evangéliumot. Ezért aztán megint csak üldözni kezdték, úgyhogy 1560-ban Kassára megy. De még abban az évben az egri püspök letartóztatja és börtönbe veti. Éppen át akarja szállíttatni a kassai börtönből az egri várbörtönbe, ahol mint eretneket halálra ítélték volna, amikor a kassai hívok, kiásták a börtön falát, megszöktették, és álruhában Debrecenbe vitték.
Debrecen nagy örömmel fogadta Huszár Gált, aki azzal kezdte, hogy felállította a nyomdáját. A mellett, hogy prédikált és tanított, énekeskönyvet, kátékat, igehirdetéseket nyomtatott.
De újra menekülnie kellett. 1562- ben már ismét Komáromban dolgozik. Ott néhány hét múlva királyi elfogató parancsot adnak ki ellene, mert a római egyház a királynál tett feljelentést. Ez alkalommal a végvári vitézek rokonszenve mentette ki az utolsó pillanatban a császár katonáinak a kezéből.
Visszament Nagyszombatba, pedig ott volt a legforróbb a talaj a lába alatt, majd Komjátiban dolgozott elég sokáig. Nála néhány évi egyhelyben tartózkodás már soknak számított. Az utolsó adat, amit tudunk róla, hogy 1575-ben a pápai gyülekezet hívta meg lelkipásztorának, és ő is vágyott már arra, hogy egy kicsit nyugalmasabb körülmények között végezhesse reformátori munkáját, elfogadta a meghívást, de még abban az évben meghalt pestisben.
Huszár Gál üldözött, hányatott életében komolyan vette, hogy nincs itt nékünk maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.
Amikor egyszer megkérdezték: miért vállal ennyi szenvedést? Nincs otthona. Egyik évben itt lakik, a másik évben ott. Lehetetlen így élni. Ezt válaszolta: "Mit ne vállalnék én az mi Istenünk dicsoségéért és az magyaroknak boldogulásáért!?" Természetes volt számára az, hogy nincs otthona, nincs maradása sehol, mert előtte az eljövendő cél volt: Isten dicsősége és a magyarok boldogulása.
Többet ért volna számára valami maradandó? Mondjuk, hogy összespórol a jól menő nyomdájával néhány házat? Mi lett volna velük? Hol lennének már azok ővele együtt? Jézus figyelmeztetett egyszer egy gazdagságra, maradandó javakra törekedő gazdag embert: Bolond, még az éjjel elkérik tőled a lelkedet,kié lesz akkor mindaz, amit összegyűjtöttél? Huszár Gál nyomtatott művei, prédikációi, énekei meg sokakat üdvösségre segítettek, és még ma is olvashatók és hasznosak. Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.
Az új év első istentisztelete egy állomás, ahol elidőzve kicsit eltűnődhetünk mindarról, hogy mi mit keresünk. A mulandókat, vagy az eljövendőket? Mihez ragaszkodunk? A biztosnak látszó múlthoz, vagy az előttünk lévő célhoz? Rá kellene jönnünk, hogy semmi ezen a világon nem marad változatlanul. Vagyonunk, anyagi helyzetünk, szeretteinkkel való kapcsolatunk, egészségünk – egyik sem maradandó.
Mai igénk az élet egyedüli maradandó értékére mutat rá, az egyetlen olyan pontra, ami örök és változatlan, mert nem a mulandó világban van, és ez az eljövendő Isten országa. Jézus Krisztus az eljövendő, aki egyszer már eljött a véges és változékony világba érkezett, hogy biztos szikla legyen a lábunk alatt. Őt kell megragadnunk, és minden mást elengednünk.
Sokan nem tudnak dolgokat elengedni. Görcsösen ragaszkodnak tárgyakhoz, egymáshoz, tekintélyükhöz, vágyaikhoz, álmaikhoz, és ha mégis le kell mondaniuk valamiről, belebetegszenek.
Az ilyen emberek egyszerűen nem tudják elviselni, ha valamit el kell engedniük. Egy testvérünk mondta a férje temetése után: az ő életének most már semmi tartalma és értelme nincs. Ápolta sokáig a beteget szeretettel, és most, hogy már nincs, legszívesebben ő is utána menne. Ismert fogalom a nyugdíjashalál: vannak, akik annyira ragaszkodnak a munkájukhoz, annyira annak élnek, hogy nyugdíjazás után elveszítik életük értelmét és meghalnak. De még olyasmit is nehezen dolgoznak fel emberek, ami nem tragédia. Amikor például kirepülnek a gyerekek otthonról és önálló családot alapítanak. Ez azért mégse tragédia, és mégis elviselhetetlen veszteségként élik át sokan, és nem tudják elengedni őket. És ennek a fiatalok házassága, családi élete vallja a kárát.
Mit mond nekünk az évi ige? Azt, számoljunk józanul azzal, hogy ezen a világon minden ideiglenes és mulandó.
A második: készüljünk tudatosan arra, hogy bármikor, bármit el tudjunk engedni.
A harmadik az, hogy: ez csak annak sikerül, aki nem a maradandót akarja, hanem az eljövendőt. Akinek az életében vannak örökkévaló, soha el nem múló értékek és célok is.
Jegyezzük meg tehát, hogy ezen a világon minden mulandó és ideiglenes. A célunk nem itt van. Sok mindent el kell végeznünk ebben a világban, de ne ragaszkodjunk ehhez a világhoz. Ne merüljön ki a célunk, a tevékenységünk a múló és ideiglenes dolgokkal való foglalkozásban. Ne az utolsó helyre kerüljön újra és újra az örökkévalókkal való foglalkozás. A fő dolog az, hogy a fő dolog a fődolog legyen.
Hogyan valósíthatjuk meg ezt? Egy kis történet jól elmondja ezt. Egy turista egy kolostorban kap éjszakai szállást. Csodálkozik a cellák spártai berendezésén, és meg is kérdezi az egyik szerzetest: „Hol vannak a bútorok?” A válasz egy viszontkérdés: „Hol van az öné?” „Az enyém?” – rökönyödik meg a turista. „Én csak átutazóban vagyok itt.” „Éppen erről van szó” – mondja a szerzetes. „Mi is átutazók vagyunk!”
Ne felejtkezzünk meg hát arról, hogy mi is átutazóban vagyunk, és életünkben csak egy célunk maradandó: az eljövendő, az Isten országa. Jusson eszünkbe 2013 minden napján, minden reggelén, amikor elindulunk egy új nap dolgaira: Nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.

Ámen