Igehirdetés - Bence Imre - 2012.12.30. - Karácsony utáni vasárnap

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

2011. december 30.
Bécsi kapu tér
Karácsony utáni vasárnap
Bence Imre

Textus:

"Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek. Az én szolgám, Dávid lesz a királyuk: egy pásztoruk lesz mindnyájuknak. Akkor az én törvényeim szerint élnek, rendelkezéseimet megtartják és teljesítik. Abban az országban laknak majd, amelyet szolgámnak, Jákóbnak adtam, amelyben őseitek is laktak. Ott laknak ők, fiaik és unokáik örökre, és szolgám, Dávid lesz a fejedelmük örökre. Szövetséget kötök velük, hogy békében éljenek. Örök szövetség lesz az. Letelepítem és megsokasítom őket, szentélyemet pedig közéjük helyezem örökre. Hajlékom náluk lesz, Istenük leszek, ők pedig népem lesznek. " (Ez 37,23b-27.)

 

Keresztyén Gyülekezet!
Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Ezékiel próféta egy csodálatos látomást láthatott. Isten elvitte őt egy völgybe, amely tele volt csontokkal. S ott láthatta azt, hogy a csontok a próféciája hatására csontvázzá állnak össze, és a csontvázakon izmok fejlődnek ki, és a testek megelevenednek. Kiszáradt csontokból kelt új életet az Isten. S ennek az újjáteremtett népnek hangzott aztán az Isten szava, ígéretként és áldásként: Én népem lesznek, én pedig Istenük leszek! Istenük leszek, ők pedig népem lesznek!
Most ezen a vasárnapon csak a próféciának erre a - látszólag azonos tartamú - két mondatára szeretnék fókuszálni.

Látszólag azonos tartalmú a két mondat. De hát jól tudjuk, hogy minden nyelvben a szórend nagy jelentőséggel bír. A más szórendben elmondott mondatok más hangsúlyokat és más lényeget fejeznek ki. Így lesz ez a textusunkat keretező két mondat két fontos üzenet hordozójává:

       1. Az én népem lesznek, és Istenük leszek!
Isten először is azt fejezi ki, hogy igényt tart ránk. Isten azért teremtette az embert, hogy az vele való közösségben éljen. Isten azért választott ki egy népet, hogy az az Ő útján járjon. De tudjuk, hogy sem az ember, sem a közösség nem akart ebben a szövetségben megmaradni. Erről vall az Édenkerti bűnbeesés története, amely – minden túlzás nélkül mondhatjuk,- minden emberéletében lejátszódó esemény. A vágy, a kívánság elsodor bennünket attól, aki szeretettel alkotott. Életünk biztonságát és védettségét veszélyeztetjük azzal, hogy ki akarunk kerülni az ő hatásköréből, hogy a magunk urai akarunk lenni. Már a kisgyermekek életében is megfigyelhetjük, hogy a biztosságot jelentő szülői ölből miként akar kimászni, maga lábán akar megállni, és ahogy telnek az évek, ezt az önállósodási vágyát ki is fejezi, egyre jobban hangsúlyozva azt, hogy „én”. De ez a folyamat, amit a lélektan nyelvén az „én határainak kialakulásaként” írhatunk le, az Istennel való kapcsolatunkra s jellemző. Csak azt nem vesszük észre, hogy olyan soha nincs, hogy az ember mindentől független. Luther nagyon érdekesen fejezi ezt ki a szabad akaratról szóló értekezésében, amelyben egy lovassal rendelkező lóhoz hasonlítja az embert. Az ember valóban olyan mint egy ló, amelynek mindenképp van lovasa, csak nem mindegy, hogy ki fogja a kantár végét. Azt is mondhatnám, hogy Isten itt elsősorban azt fejezi ki: Ő akarja megfogni a te életed kantárát. Azt akarja, hogy hozzá tartozz. Azt akarja, hogy ne másnak engedj. Ne engedj saját csalfa vágyaidnak, amelyek becsapnak téged. Ne engedj semminek, ami az életed boldogságával vagy teljességével kecsegtet, rajta kívül! Én népem lesznek! Isten tehát azt akarja, hogy minden tőle elvonó és elszakító erő ellenére érezzük azt meg, hogy Ő igényt tart ránk. Ezért adja az újulás esélyét! A kiszáradt csontok, amelyeket Ezékiel látott azt hirdették, hogy a bűn teljesen elszakít bennünket az élet forrásától, az Istentől, az újjáéledő testekbe lehelt isteni lehelet pedig annak a kifejezése, hogy Isten újra igent mondott ránk. És ezt még karakteresebben fejezi ki karácsony csodája: Isten igent mondott ránk.
Gyermekkorunkban volt egy rakoncátlan kiskutyánk, a Dolly. Mindennap vittük sétáltatni, de oly sokszor megesett, hogy a vékony is nyakát dacosan kihúzta a pórázból és elfutott. Mi aggódtunk érte. Futottunk utána, és féltettük a körtéri forgatagban. Sokszor előfordult, hogy, amikor végre sikerült utolérni, ölbe kaptuk, és úgy vittük haza. A miénk! Lehet, hogy a neveletlen Dolly kutya nem akart pórázon sétálni, vagy velünk hazajönni, de azt fel sem mérte, hogy milyen nagy veszélyben van a tömegben, a forgalomban.
Karácsonykor, Jézus által azt fejezte ki az Isten: te elfordultál, elszöktél, elpártoltál tőlem. De az enyém vagy. Én hozzád jövök, érted szaladok, csakhogy megérezd: féltelek! Az én népem leszel újra!
Lássátok meg karácsony gyermekében az Isten újraformáló szeretetét. Lássátok meg a keresztségben azt, hogy Isten kifejezi azt, amit egy másik próféta – Ézsaiás - így tolmácsolt: Megváltottalak, neveden szólítottalak! Enyém vagy! Azért kezdett velünk és a világgal újat Isten, hogy az Ő népe legyünk.

       2. Istenük leszek, ők pedig népem lesznek!
Ebben a mondatban az Isten cselekvő szeretetére adott emberi választ hallom meg. Ő mindent megtesz értünk, Elsősorban megbocsátja a vétkeinket. ÉS itt nem a napi „stiklijeinkre” kell gondolni, hanem elsősorban arra a dacra, amellyel nap, mint nap kihúzzuk magunkat Isten „nyakörvéből”! Megbocsát, megújít, megelevenít. Fáradozik értünk, hogy kifejezze, hogy a mi Istenünk, ő a mi Atyánk. Istenünk, ami azt jelenti, hogy a maga lényegét adja, s mivel Ő maga a szeretet, és a világosság, a szeretet és a világosság jött benne közénk. „Az Ige testté lett. S lakozott közöttünk” - fogalmazza meg János ezt a csodát, amelyet Ezékiel így fogalmazott: Hajlékom náluk lesz. Tehát karácsony azt jelenti: Isten velünk van. Nem elérhetetlen többé az igazi szeretet, és nem kell lelki sötétségben botorkálnunk. Csak éppen reflektálnunk kell, valamilyen formában válaszolnunk kell a minket Jézusban meglátogató Istenre. A legegyszerűbb azzal az engedelmességgel válaszolnunk, ahogy Mária válaszolt: Íme, az ÚR szolgáló leánya... S ebben a mondatban benne volt az a feltétélen bizalom, amellyel ő belesimult az Isten akaratába.
Ők népem lesznek! - mondja az ÚR. S meg kell kérdezni, hogy formálódott-e szívünkben ez a bizalom azáltal, hogy karácsonykor, az inkarnáció csodájában megajándékozottak lettünk? Nem úgy vagyunk-e, mint a már említett Dolly kutya, akinek, mivel nem tudtuk szorosabbra állítani a nyakörvét, szinte mindennap eljátszotta velünk ugyanazt, és újra és újra megszökött a séta közben. Megfogalmazódott-e már – életváltozást is magával hozva – szívünkben, hogy igen, én az Istené akarok lenni. Nagy ajándék számomra, hogy Isten elfogadott, hogy a keresztség által a gyermeke vagyok, de hát ezt több bizalommal, több hittel és több kisugárzó szeretettel kellene kifejeznem: Én az övé vagyok. Ne legyen Isten részéről egyoldalú, és viszonzás nélküli az Ő szerelme!

A népmesei szófordulatot jól ismerjük: amikor a legkisebb királyfi megtalálja a királylányt, akkor karjaiba veszi és kimondja. „Te az enyém, én a tied. Ásó, kapa, nagyharang válasszon el bennünket!”
De amikor Istennel ezt a szent szövetséget megerősítjük, akkor még azt is elmondhatjuk, hogy tőle még az ásó, kapa, és nagyharang, (tehát még a halál) sem választhat el.
Ők pedig népem lesznek! S ahogy múlik a karácsony úgy lesz egyre inkább láthatóvá az a hétköznapokban, hogy a karácsonyi isteni ajándék, Jézus szeretete, milyen választ szült ami szívünkben!

Ámen