„Úgy beszélek hozzátok, mint értelmes emberekhez: ítéljétek meg magatok, amit mondok Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk." (1 Kor 10,15-17)

Ünneplő Gyülekezet! Testvéreim az ÚR Jézus Krisztusban!

Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt! Halleluja! Ennek az öröme zengett fel tegnap reggel. A mai napon még nagyobb hangsúly esik arra, hogy ez az örömhír nem maradhat következmények nélkül az életemben. Hogy Jézus feltámadása nem lehet az ő magánügye. Mert a feltámadás nemcsak Krisztusra vonatkozik. A húsvéti örömhírt szembesítenem kell az én életemmel, az én halottaimmal, az én halálommal.

A mai nap evangéliumi történetében egy gyászoló családdal találkozunk. A családban talán legidősebb férfi, a családfő halt meg. A betániai Mária és Márta már napokkal előtte megüzenték Jézusnak, hogy bátyjuk, Lázár, Jézus barátja beteg. De Jézus nem sietett elindulni. Aztán mégis útra kelt tanítványaival Betániába, bár tudta, hogy veszélyben forog az élete, mert Júdeában könnyen elfoghatják.

„A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!” Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Előrehajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de mégsem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek." (Jn 20, 1-10.)

„Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen!

Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok.

Föltátották rám szájukat, mint a marcangoló, ordító oroszlán.

Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben.

Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél.

Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat.

Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám.

Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek.

Ó, URam, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre!” (Zsolt 22,12-17)

Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az apostolokkal együtt, és ezt mondta nekik: "Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát. Mert mondom nektek, hogy többé nem eszem ebből a húsvéti vacsorából, amíg csak be nem teljesedik ez az Isten országában." Azután vette a poharat, hálát adott, és ezt mondta: "Vegyétek, és osszátok el magatok között. Mert mondom nektek, hogy nem iszom mostantól fogva a szőlőtő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa." És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta nekik: "Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre." Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: "E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki." (Lk 22, 14-20)

"Akkor a tizenkettő közül egy, akit Iskáriótes Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz, és így szólt: "Mit adnátok nekem, ha kezetekbe adnám őt?" Azok harminc ezüstöt állapítottak meg neki. Ettől fogva kereste az alkalmat, hogy elárulja őt." (Mt 26, 14-16)

"Amikor Betániában a leprás Simon házában volt, és asztalhoz telepedett, odament egy asszony, akinél valódi és drága nárduskenet volt egy alabástrom tartóban: ezt az alabástrom tartót feltörte, és ráöntötte a kenetet Jézus fejére. Egyesek bosszankodtak magukban: "Mire való a kenetnek ez a pazarlása? Hiszen el lehetett volna ezt adni több, mint háromszáz dénárért, és a pénzt a szegényeknek szétosztani." És megharagudtak az asszonyra, de Jézus ezt mondta: "Hagyjátok őt! Miért bántjátok? Hiszen jót tett velem, mert a szegények mindig veletek vannak, és amikor csak akartok, jót tehettek velük, én azonban nem leszek mindig veletek. Megtette, ami tőle telt: előre megkente a testemet a temetésre." (Mk 14, 3-8)

Azután bement Jézus a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította, és ezt mondta nekik: "Meg van írva: Az én házamat imádság házának nevezik: ti pedig rablók barlangjává teszitek.” (Mt. 21,12-13)

„Az előtte és utána menő sokaság pedig ezt kiáltotta: "Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban.” (Mt. 21,9)

A mai vasárnap igehirdetési alapigéje a zsidókhoz írt levél egy részlete. Ezt a levelet a keresztyén-üldözések kezdetén a zsidókból lett keresztyén közösségnek írták. Mivel a levél olvasói olyan emberek voltak , akik jól értették az ószövetséget, ezért a levélben rengeteg ószövetségi idézet van. A levél ma is aktuális, mert tele van bátorítással, erősítéssel. Ugyanakkor vannak nehezen követhető részei is. Ilyen a mostani igehirdetési ige. Nehezen érthető, sokszori olvasásra jut el csak az ember addig, hogy megsejtsen valamit az üzenetből, mégis rácsodálkozhatunk arról, hogy milyen erővel bátorít bennünket ez az ige arra, hogy a Krisztus-hitben maradjunk meg, pedig nem is olvashatjuk benne Jézus nevét, mégis tudhatjuk, hogy Róla van szó.