Ézs 43,22-25 - DANI BENCE V. évf. teológus hallgató igehirdetése Böjt 3. vasárnapján

Szupplikációs igehirdetés (teológus hallgatók gyülekezetlátogatással egybekötött adománygyűjtése a teológusképzés javára) 2022.03.20.

Ézsaiás 43,22-25:

22De nem engem hívtál segítségül, Jákób, nem értem fáradoztál, Izráel! 23Nem nekem hoztál bárányt égőáldozatul, véresáldozataiddal nem engem dicsőítettél. Nem én voltam, akinek ételáldozattal szolgáltál, nem én voltam, akiért tömjénezéssel fáradoztál. 24Nem nekem vettél drága pénzen jó illatú nádat, nem engem árasztottál el véresáldozataid kövérjével. Bizony, nekem csak vétkeiddel szolgáltál, énértem csak bűnökkel fáradoztál. 25Én, én vagyok az, aki eltörlöm mégis álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Gyermekkoromban, jóval a tabletek és okostelefonok megjelenése előtt, amikor még az asztali számítógépek sem terjedtek el lakossági használatban, élt egy szokás. Régi magazinokból, képregényekből kivágtuk a kedvenc figuráinkat és gyűjtöttük őket, sokszor be is ragasztottuk ezeket egy új füzetbe. Akkor még nem sejtettem, hogy ősi egyházi hagyományt követünk, hiszen a mai igénk, de voltaképpen minden templomi felolvasásra kiválasztott ige egy ilyen teológiai barkácsművelet eredménye. Görögül a perikoptein annyit tesz, mint „körbevágni, kivágni”, ezért hívjuk az ilyen körbevágott igéket perikópáknak. De attól még, hogy kivágtunk egy figurát a képregény lapjából, az még továbbra is a képregény nagy történetéhez tartozott. Így van ez a Bibliával is. Attól, hogy reflektorfénybe állítunk egy rövidebb szentírási szakaszt, még nem szabad önmagában, Isten és ember közös történetéből kiszakítva értelmeznünk.

Illetve, nem szabadna… merthogy sokszor éppen ezt tesszük! Különösen nagy a csábítás olyan igék esetében, mint a mai. Hiszen mit hallhattunk? Mintha Isten bíróságra vitte volna az ügyet, sorolja ellenünk a vádakat: „nem engem hívtál segítségül” […] „nem értem fáradoztál” […] „nem engem dicsőítettél” […] „bizony, nekem csak vétkeiddel szolgáltál”. És végül milyen következménnyel jár mindez? Isten szíve mintha megenyhülne és ezt mondja: „Én, én vagyok az, aki eltörlöm mégis álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.” Egy pillanatra kutyaszorítóba kerültünk, de szerencsére már ejtették is a vádakat! Leginkább egy ilyen „istenre” volt és van igény, aki olyan, mint az irányító szerepéből kiesett pedagógus: fenyeget és elzsörtölődik a sarokban, de végül nincs következménye semminek, úgyis görbülni fog az a jegy. Dietrich Bonhoeffer evangélikus teológus ezt nevezte „olcsó kegyelemnek”. Így írt erről:

„Az olcsó kegyelem leértékelt árú kegyelmet jelent, leértékelt bűnbocsánatot, elherdált vigasztalást, elvesztegetett szentséget; olyan kegyelmet jelent az egyház kimeríthetetlen raktárából, amelyből könnyelmű kezekkel, megfontolás nélkül és korlátlanul osztogatnak, ár, költség nélkül. Hiszen éppen az a kegyelem lényege, hogy a számlát minden időre szólóan előre kiegyenlítették. A kifizetett számlára tekintettel minden ingyen kapható. Végtelenül magasak az előállítási költségek, ezért végtelenül nagy a felhasználás és a tékozlás lehetősége is.”

De ha a mai igénket visszaillesztjük Ézsaiás könyvébe, akkor helyes megvilágításba kerül az egész jelenet, a maga történelmi díszleteivel. Már nem az Ígéret földjén járunk. Júda királyságát romba döntötték a káldeus hódítók, Jeruzsálem pedig éppúgy sötétségbe borult, mint most éjjelente az áram nélkül maradt Ukrajna. Majdnem 1000 kilométernyi életveszélyes sivatagi vándorút választotta el a prófétát ősi hazájától, sorstársaival együtt, akikkel elhurcolták őket a babiloni fogságba. Akkor még nem hozott létre az ördögi géniusz olyan népírtó eszközöket, mint a mai kazettabombák vagy termobárikus rakéták, de a korabeli technikai színvonalnak megfelelően, irgalmat nem ismerve számoltak le a zsidósággal, hogy aztán a túlélők egy jelentős részét szétszórják az új világbirodalom távoli szegleteiben. Ezen a mélyponton már nem csupán üres fenyegetésnek hatott mindaz, amit az Úristen kilátásba helyezett. Ahogyan Hóseás hirdette másfél évszázaddal korábban: „Ha szelet vetnek, vihart aratnak.” Itt már túl vagyunk az aratáson. Isten látszólag elhagyta választott népét, elköltözött a Sion hegyéről és engedte lerombolni palotáját, a jeruzsálemi templomot. Nagy árat kellett fizetni az olcsón elpazarolt kegyelemért.

Kiábrándító, de ebbe a lelki mélységbe kell alászállnunk, hogy értékítéletünk helyreálljon. Isten itt egy olyan prófétának hirdeti a kegyelmet, aki felismerte, hogy saját népe leértékelte a bűnbocsánatot és elvesztegette a szentséget, amikor még lett volna esélye élni a felkínált lehetőséggel. Sőt, a vád ennél is súlyosabb: „nem engem hívtál segítségül, Jákób, nem értem fáradoztál, Izráel!” Gondoljunk bele: ki az a Jákób? Ábrahám unokája, a teljességet szimbolizáló 12 törzs ősatyja. Új nevet kapott Istentől, amit a belőle sarjadt egész nép visel: Izrael. Ő áll egy nagy történet kezdetén… ha már vele is baj van, akkor valamiképpen az egész story gyanús. Ahogyan Josef Schreiner fogalmaz: „[A próféta] Izraelnek szólítja a számkivetetteket, Jahve népének régi nevén. Ezzel őrá nehezedik a régi bűnök terhe és övé a folytonosan fennálló kapcsolat Istennel.” E szerint nem csak a legutóbbi nemzedékeknél csúszott félre valami. A fejezet záró sorai is ezt erősítik meg: „Már ősatyád is vétkezett ellenem, és szószólóid elpártoltak tőlem. Ezért vetettem el a szentély fejedelmeit, hagytam, hogy pusztítsák Jákóbot, és káromolják Izráelt.”

A korábbi próféták mindig a törvényszegés valamely aspektusát ragadták meg, most azonban alapjaiban kérdőjeleződik meg minden, amit a választott nép Istenről, illetve saját magáról eddig tudni vélt. És pont ez a trauma hozza el a minőségi változást ebben a kapcsolatban. Elveszítve a saját erejükbe vetett hitüket, egyszer csak meghallották Istent: „Én, én vagyok az, aki eltörlöm mégis álnokságodat önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem.” Mintha csak azt mondta volna az Úr: Nem a vallásosságod, nem a szentélyed és nem a bemutatott áldozataid törlik el a bűneidet, hanem én. Az a valódi bűnöd, hogy elszakadtál tőlem. Minden, amit tettél a nevemben és a nevemért, valójában már csak a te kiválasztottságodról, biztonságodról és hatalmadról szólt. Azért vettem el tőled mindezt, hogy többé ne állhasson közénk!

Kedves Testvérek! Gondoljunk a mai újszövetségi lekciónkra Lukács evangéliumából! A sokaság azon rúgózik, hogy Jézus vajon kinek az erejével űzi ki az ördögöket?! És mi Jézus legelső válasza? „Minden ország, amely meghasonlik önmagával, elpusztul, és ház házra omlik.”

Mi a meghasonlottság, ha nem ez? A kérdezők gyanakvással fordulnak Jézushoz, mert ők Isten felkentjét várják, aki majd helyreállítja a régi dicső országot… az országot, amely éppen azért pusztult el, mert megfeledkezett Istenéről és olcsónak tekintette kegyelmét. Mi mást válaszolhatna nekik Jézus, akiben maga Isten jött el a sokasághoz? „Én, én vagyok az”… ne kérdezgessétek már tovább, hogy kinek az erejével teszem mindezt, hanem nyissátok ki végre a szemeiteket: én vagyok, az én erőmmel űzöm ki az ördögöket!

A másik lekció, amit Pál apostolnak az efezusiakhoz írott leveléből hallottunk, arra ad világos választ, hogy mit vár tőlünk Isten a hamis áldozataink helyett, amelyekkel őt zsarolni próbáljuk, hogy a mi akaratunknak megfelelően alakuljanak a dolgok. „Legyetek tehát Isten követői mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként.” Magyarán az egyetlen helyes szolgálat az, ha önmagunkat ajánljuk fel, ez pedig csak úgy lehetséges, ha elfogadjuk Isten kegyelmét és rá figyelve, az ő erejéből úgy élünk, ahogyan Jézus Krisztusban megmutatta nekünk.

Böjt harmadik vasárnapján éppen arra nyílik lehetőségünk, hogy Isten vezetésével kiszabaduljunk a saját babiloni fogságunkból. Amíg elsősorban saját magunkra, saját életünkre, vallásos és világi teljesítményeinkre, felekezetünkre és hagyományainkra koncentrálunk, addig nem jön el a szabadulás. Visszautalva Bonhoeffer szavaira: „Az olcsó kegyelem bűnbánat nélküli bűnbocsánat meghirdetését, gyülekezeti fegyelem nélküli keresztséget, bűnök megvallása nélküli úrvacsorát, személyes gyónás nélküli feloldozást jelent. Az olcsó kegyelem követés nélküli, kereszt nélküli kegyelem, az emberré lett Jézus Krisztus nélküli kegyelem.” Olyan jó lenne, ha képesek lennénk ezt feladni, ha le tudnánk tenni, már ezen a napon, ezen az istentiszteleten!

Ha engedjük összedőlni magunkban a meghasonlott országot, Isten a lelkünkben új Jeruzsálemet épít a romokból. Első hallásra talán önellentmondásnak tűnhet, de csak akkor leszünk láthatóan evangélikusok, ha többé már nem minket látnak, hanem az életünkben cselekvő Jézus Krisztust, aki önmagát adta értünk. Ehhez pedig csak egyetlen recept létezik. Erre tanít minket a mai vasárnap címadó zsoltárverse: „Szemem állandóan az ÚRra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából.”

Ámen.