Ünneplő Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Amikor 499 évvel ezelőtt Luther Márton megfogalmazta és közzé tette a 95 tételét, akkor nem gondolt arra, hogy ezért őt hősként fogják ünnepelni, és szellemtörténeti óriásnak fogják nevezni. S főleg nem gondolt arra, hogy szobrok és Luther-sörök fogják az emlékét őrizni. Nem a jövőre gondolt, nem is a maga sikerére, hanem a megtévesztett, becsapott, s meglopott, az evangéliumot nélkülöző közösségekre, akik nem ismerhették meg a Krisztusról szóló örömhírt. Erre utal a 94. és 95. tételben is: Buzdítsuk azért a keresztyéneket, hogy fejüket: Krisztust, bűnhődésen, halálon és poklon át is követni igyekezzenek, és abban bízzanak, hogy inkább sok szorongattatáson át, mintsem a béke biztonságán át jutnak be a mennybe!
Ennek az igazságát Luther korábban személyesen is megtapasztalta. Amikor még a kolostorban nyugtalan lélekkel kereste a kegyelmes Istent, akkor rendfőnöke, Staupitz igaz testvérként irányította őt Jézushoz: „Arra a férfiúra kell feltekintenünk, akit Krisztusnak hívnak."- hallotta a bátorítást. És ezért tette nyugtalanná mindig az, amikor azt tapasztalta, hogy az egyház éppen Krisztust rejti el az emberek előtt, s az evangéliumtól fosztja meg azokat, akik vigasztalást, és reményt keresnek.
Reformáció ünnepének ma sem lehet más tartalma! Ennek az egyháztörténeti ünnepnek is Krisztus ünneppé kell lenni, jobban mondva a Krisztushoz menekülés alkalmává kell válnia.
Pál apostol Római gyülekezethez írt leveléből olvastam fel egy szakaszt. Abból a levélből, amely Luther hitét is erővel formálta. Olyan kérdéseket tárgyal ebben a szakaszban az apostol, amelyeket ma talán nem is tartunk központi kérdésnek. Akkor, az első század derekán, igazán izgalmas volt, hogy az ószövetségi törvények milyen szerepet kapnak a keresztyének életében. A Krisztus követőket kötelezi-e a zsidóság törvénye? S több ószövetségi idézet elemzése által eljut Pál apostol a végső üzenetéhez: aki hisz Jézusban, nem szégyenül meg! Pontosabban, s így egészen más tartalmat kap a mondat: nem szégyeníttetik meg.
Azt tapasztaljuk, hogy a korunk elapasztotta a szégyen érzetét. Az a mítoszként meghirdetett korlátlan szabadság, amely ma sokakat égető vággyal hajt, nem ismeri a szégyent, és a megszégyenülést. Minden szabad nekem! Sőt mindennek az ellenkezője is! Mindent elérhetek, s nem számítanak a használt eszközök és módszerek! S eközben már nem pirulunk el semmiért sem. A carpe diem bűvöletében szédelgünk.
S még sincs békességünk. Mert éppen arról feledkezünk meg, aki vigaszt jelentett Pálnak és Luthernek, és oly sokaknak már a történelemben, aki éppen azért jött, hogy a nyugtalan, a bűntől és a törvény betölthetetlenségétől megterhelt szívünknek reményt nyújtson: Jézusról, az élő Úrról, a Krisztusról. Korunk elapasztotta a szégyen érzetét és közben a megszégyeníttetéstől mégis csak félünk. Mert nem akarunk mások előtt égni, vagy leégni. Gyermekeken, fiatalokon figyelem meg, hogy mennyi mindent tartanak égőnek, cikinek, csak azért mert nem akarnak a kortársaik előtt kicsinek látszani. S miközben a közgondolkodás miatt is égőnek és ezért égetőnek érzünk bizonyos dolgokat a szívünk mélyén talán a leginkább mégsem az emberektől való megszégyeníttetéstől félünk.
Pál szava arra utal, hogy a Krisztusba vetett hit olyan erő, amely minden helyzetben tartást ad az embernek. Vagy nem is tartást, hanem megtartatást. Mert a hit azt jelenti, hogy rábízom magamat arra, aki a kezében hordoz, akár erős vagyok, akár gyenge, akár jó dolgok történek velem, akár nehézségeket hordozok. Rábízom magamat az Isten kezére. „Atyám, két kezedben, csak ott lakhatom, biztonságot csak tőled kapok!” Mert amikor a magunk lábán akarunk megállni, akkor könnyen elbotlunk, s újra és újra beleütközünk abba a tapasztalatba, hogy az nem megy! A magunk erejéből nem tudunk jók lenni, nem tudjuk még csak a 10 parancsolatot sem betartani, nem tudunk az Istennek tetsző életet élni. Mindent elrontunk. Hát hogyne pirulna az arcunk, amikor azzal szembesülünk, hogy – egyszerűen – tökéletlenek vagyunk. A törvény a tökéletességre kényszerít, és mi bukdácsolunk a törvény útján. S egyszer csak jön Jézus, és magához hívja a tökéletleneket, a bűnösöket, a gyengéket, a bukdácsolókat, magához hív engem és téged, és elfogadó szeretetéről biztosít. Hirdeti nekem a bocsánatot!
És Jézusnak ez a szeretete a szív és a száj válaszát várja. Ha szíveddel hiszed…- mondja az apostol, És ezzel nem is lenne semmi baj, hisz a szív hite az ember legbelsőbb magánügye, s mivel kívülről kontrollálhatatlan, ezért nagyszerűen tudjuk mímelni a szív hitét. De előtte ott van: ha száddal Úrnak vallod! Tehát mindaz, ami a szíved „titkos” hite, az nyilvánvalóvá kell, hogy legyen a hitvallással, a határozott és szív hitéből fakadó hitvallással. A szív hite teszi hitelessé a száj hitvallását, és a száj hitvallása teszi hatóvá a szív hitét.
S testvérem! Élhetünk-e enélkül? A száj hitvallása nélkül hogyan erősödne, s terjedne a Krisztusba bízók tábora? S a szív hite nélkül nem lesz-e frázissá, megalapozatlan és fedezet nélküli szólammá minden hitvallás? Mindkettő nagy veszélye a keresztyénségnek: a hitvallás nélküli hit, és a hit nélküli hitvallás egyaránt. Mindkettő hiánya reformáció után kiált! Mert ha bármelyik hiányzik, akkor többé nem él és nem szolgál az egyház.
Ezért ma, reformáció ünnepén nem emlékezésre hívlak benneteket, hanem ahhoz az élő Krisztushoz, aki azzal, hogy a bűneinkért halálra adatott, betöltötte a törvényt. S azzal, hogy feltámadott, megígérte, hogy velünk lesz minden napon, a világ végezetéig, s nem az égben és nem a sírban kell őt keresni, hanem a Lelke által megszólaltatott Igében és a szentségben!
Az 500. évforduló közel. Készül a Luther-film, és a társasjáték, már lehet kapni Luther sört és Luther play-mobil figurákat. A világ készül az emlékezésre!
De vajon lesz-e, aki – ahogy, mint Luther – Krisztushoz menekülve keresi az üdvösséget, a békességet, és az új reménységet? Nekünk, akik ma az igéjéből gazdagodunk, ez lehetne egyedül a járható utunk!
Merj Rá hagyatkozni, mert neki hatalma van! S merjed evangéliumi hitedet mások előtt felvállalva hirdetni: Élő, megtartó, üdvözítő Krisztusod van!
Ámen