Alapige:
1 Pt 4.7-11
Húsvét utáni 6. vasárnap
2016. május 8.
Bence Imre

Mindennek a vége pedig már közel van: legyetek tehát bölcsek és józanok, hogy imádkozhassatok. Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek, mert a szeretet sok bűnt elfedez. Legyetek egymással vendégszeretők zúgolódás nélkül. Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai: ha valaki prédikál, úgy mondja szavait, mint Isten igéit, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi, hogy mindenkor az Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.

Ünneplő Gyülekezet!
Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

„Milyen gyülekezetet szeretnénk?” Ez volt a címe egyik beszélgetésünknek. Luther Márton néhány gyülekezet-építéssel kapcsolatos írásával megismerkedve a beszélgetésben előkerültek azok a kérdések is, amelyek bennünket izgatnak: hogyan lehet egy nagy, városi gyülekezet közösséggé? Mit tehetünk a gyülekezetért? S milyen a gyülekezetünk arca?
És lám, most igénkben is ezek a kérdések vetődnek fel. Egy neves német teológus fejtette ki azt, hogy a XXI. századnak a legizgalmasabb teológiai kérdése az ekkléziológia – az egyházzal foglalkozó tudomány lesz! S valóban azt látjuk, hogy igaza van. Korunk valóban leggyakrabban feltett kérdése az, hogy miként tudja az egyház a küldetését betölteni? Van-e helye az egyháznak ebben a posztmodern társadalomban. Az egyház, a gyülekezet hagyományos képe sokak számára elkopott lett. Szociológiai felmérések jól visszaadják ezt, hisz sokan vallják magukat a maguk módján vallásosnak, úgy, hogy nem kötődnek egy-egy felekezethez, nem foglalkoznak annak dogmáival, tanításával. És közben új és új formációk, gyülekezetek, vallásos csoportok jönnek létre. Ezért a gyülekezet számára valóban izgalmas kérdés ez: milyen gyülekezetet képzelnénk el magunknak? Milyen a jelen vagy a jövő gyülekezete?

Péter levele az üldöztetésben élő szórvány gyülekezeteknek szól. S ezek az apostoli tanító szavak, intelmek is segítenek minket abban, hogy a kérdésünkre választ kapjunk. Igénk segítségével több felelet is megfogalmazható erre a kérdésre: Milyen gyülekezetet szeretnék.

Bárcsak a gyülekezet egymást szerető testvérekből állna!

„Mindenek előtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek.” Most nézzünk körül itt az istentiszteleten. Nézzük meg, ki ül velünk egy padban, előttünk vagy mögöttünk! Tudjuk-e a nevét? Láttuk-e már? Köszöntünk-e neki, amikor beültünk a padba? Olyan kérdések ezek, amelyek nem csak engem foglalkoztatnak. A beszélgetések során derül ki, hogy más is fájlalja, hogy alig, vagy csak arcról ismerjük egymást. Hogyan tudnánk szeretni, ha nem is ismerjük Krisztus egymást? Tudjuk-e, ha tömbházban lakunk, hogy kik evangélikusok még a házunkból, vagy az utcánkból? Számon tartod-e őket? Testvéreknek szólítjuk egymást, de a testvéri szeretet legapróbb megnyilvánulásai is hiányoznak. „Mindenekelőtt” – ez elgondolkodtató! Az első keresztyén közösségeket a kívülállók így jellemezték: Lám, mennyire szeretik egymást! Vajon ha belép ide valaki, lát-e ebből valamit? (Nem közönségnek tűnünk-e a kívülállók számára?) Lehet, hogy ma nem tudjuk megtalálni a megoldást, s lehet, hogy egy csapásra nem tudjuk eloszlatni korunk ködét a szívekből, de ezzel az igével is érlelni akar valamit benned az Isten: Mindenekelőtt… Az apró tettekben, a másik embere való odafigyelésben, az együttérzésben, az osztozásban, egy bátorító pillantásban, vagy a lélegzetelállító áldozatvállalásban rajzolódik ki a Krisztus szeretetéről tanúskodó szeretet!
Bárcsak a sokféle kegyelmi ajándékkal jól sáfárkodó közösség lennénk!

Egy idézet van évek óta az íróasztalomon. Paul Claudel szavai ezek. Egy fiatal testvéremtől kaptam. „Ha Istennek nem lenne rád szüksége ott, ahová helyezett, nem rendelt volna oda.” Ez meghatározza a gyülekezetért érzett felelősségemet. De nem csak magamról akarok beszélni. Ez rád is érvényes. Istennek szüksége van rád! Sokféle kegyelmi ajándékkal gazdagítja az övéit. S az Istentől kapott lelki kincseket a környezetünkben kell kamatoztatni, befektetni, hasznosítani.
Ha én, pl. véletlenül betévednék a tőzsdére, biztosan bajban lennék. Nem csak azért, mert nem tudnám, mit kell ott tenni, hanem azért sem, mert nincs mit befektetnem, s nincs miből vásároljak. Sokan bizony így gondolkodnak a gyülekezetről, az egyházról is. Pedig itt az Isten éppen azt akarja megláttatni, hogy mindenkire szükség van. Mindenkinek ad befektetni valót, mindenkire bízott valamilyen kincset. Itt a lelki kincsekből részesedünk, s azokat a magunk területén hasznosítani vagyunk kötelesek! Ma nagyon divatos, és fontos dolog a hatékonyságvizsgálat. A gyülekezet „pap-centrikus”, akkor egy-két emberen múlik minden. Mert a lelkész bibliaórát tart, keresztel, temet, esket, olykor látogat, és gyűléseket tart. S eljátszogathatnánk a gondolattal: Ha az igehallgatóknak csupán a 20%-a ismerné fel, hogy ő a látogatás, a vigasztalás, a buzdítás kegyelmi ajándékát kapta, akkor a gyülekezeti szolgálatnak ez a területe hússzor hatékonyabb lenne! De ez nem csak hatékonyság, s főleg nem szervezés kérdése! Ez kegyelmi ajándék kérdése. Ne feledd, az Istennek szüksége van rád! S valamilyen tennivalót, feladatot, kegyelmi ajándékot mindenki kapott.

Bárcsak mindenkor Isten dicsőíttessék a gyülekezetben és a gyülekezet által!

Mert a gyülekezet életének nem csak az a célja, hogy azon keresztül – az ige hallgatása által sokan eljussanak a Krisztus ismeretére. Az is célja, hogy benne, s rajta keresztül az Isten neve dicsőíttessék. A zsoltárok oly sokszor bátorítanak így: Dicsérjétek az Urat! Áldjátok szent nevét! Magasztalja lelkem az Urat! Énekeljétek neve dicsőségét! Adjatok hálát az Úrnak, mert jó! Milyen színesen és elemi erővel csendül fel: Az Isten népének van szeme az Isten tetteinek meglátására, ezért Isten népének kötelessége Őt dicsérni, magasztalni, áldani! De nem csak szóban és megszokott formákkal.
Egy katolikus iskolában tanítottam hittant, ahol a diákoknak az ismert köszönési módkötelező: „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!” A folyosón elszaladó gyerekek csak így, röviden köszöntek oda a tanárnak: „Dicsértessék Tanár Úr!" S ő rávágta a feleletet: „Mindörökké! Ámen!” Tehát nem egy ilyen elkapkodott, és félreérthető szófordulatról van csupán szó. Többről. Dicsőíttessék az Úr Jézus Krisztus! Mert jó, mert legyőzte a bűnt és a halált. Mert minket is új élettel ajándékozott meg! (Ezért hangzik a Hitvallás előtt ez a liturgikus mondat: magasztaljuk a Szentháromság Egy Igaz Istent, mert a hitvallás az Isten nagy tetteiről szól, amelyért csak őt illeti a dicséret! Zeng az ének? Derül a szív? Biztos menedéke van a terheket hordozónak is? Mert ha megtapasztaljuk a szeretetét, s ha látjuk, hogy kegyelmi ajándékokkal gazdagít, hát hogyne dicsérnénk az Istent?

Milyen gyülekezetet szeretnénk?

Lehetnek ötleteink, megindulhat a fantáziánk. De az igazi kérdés az, hogy milyen gyülekezetet szeretne látni Krisztus?
Krisztus a megújult életű, felébredt tanítványok szeretetsugárzását, leleményes, ötlet-dús szolgálatát és a szavak és a tettek őt magasztaló összhangját szeretné látni közöttünk is.
Ehhez adjon erőt igéjével ma is, s ehhez erősítsen az úrvacsorában is!