Jézus ismét elhagyta Tírusz határát, és Szidónon át a Galileai-tenger mellé ment a Tízváros határain keresztül. Ekkor egy dadogó süketet vittek hozzá, és kérték, hogy tegye rá a kezét. Jézus félrevonta őt egymagában a sokaságból, ujját a süket fülébe dugta, majd ujjára köpve megérintette a nyelvét; azután az égre tekintve fohászkodott, és így szólt hozzá: „Effata, azaz: nyílj meg!” És megnyílt a füle, nyelvének bilincse is azonnal megoldódott, úgyhogy hibátlanul beszélt. Jézus meghagyta nekik, hogy ezt senkinek se mondják el; de minél inkább tiltotta, annál inkább híresztelték, és szerfölött álmélkodtak, és ezt mondták: „Mindent helyesen cselekedett: a süketeket is hallóvá teszi, a némákat is beszélővé.” (Mk 7,31-37.)
Keresztyén Gyülekezet!
Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Egyszer, jó pár évvel ezelőtt, egy németországi meseparkban járhattam. Az ismert mesék szellemes installációi voltak láthatók, megelevenedtek a mesehősök, és interakciók révén meg is mozdultak a mesefigurák. Ali Babával megállhattunk a titkos barlang ajtaja előtt, ahol egy tábla hívta fel a figyelmet, hogy kiáltsuk el magunkat: szezám tárulj! Az előttem álló kicsiny gyermekek ámultak a barlang kincsein, és én, hogy lássák, milyen csodaerőm van, elkiáltottam magamat dörgő hangon: Szezám tárulj! De a vasajtó csak zárva maradt! Újra próbálkoztam! Erősebben, határozottabban! De nem működött! Már-már szégyenkezve settenkedtem volna tovább, hisz kudarcot vallottam a gyerekek előtt, magamban pedig kárörvendve mosolyogtam, hogy a német precizitás ellenére is lehetnek egy ilyen helyen műszaki hibák, amikor egy kicsiny, szöszke német fiúcska, a maga cérnavékony hangján megszólalt: Szezám tárulj! - és a barlang ajtaja - láss csodát – kinyílott! Mert az egész olyan frekvenciára volt beállítva, hogy a felnőtt dörgő hangjára nem, de a csoda erejében bízni tudó gyermek hangjára megnyílott az ajtó. Tanultam, újra tanultam valamit. Egy mesepark egészen profán környezetében megtanított Isten arra, hogy nem azoknak nyílik meg az ajtó, akik a maguk erejét akarják fitogtatni, hanem azoknak, akik gyermeki hangon és bizalommal kiáltanak!
Ezt a bizalmat tanítja nekünk Jézus, aki szertejárt Galileában és a környékén, nagy utakat tett meg. Látta az emberek nyomorát, baját és számtalan terhét, és magához vonta őket. S közben mi is halljuk őt a nagy időtávolság ellenére is. S az evangélium szava minket is rádöbbent arra, hogy valami baj van. Baj van a hallásunkkal és a vallásunkkal, a beszédünkkel, és a kapcsolatainkkal, baj van, egyszerűen foglyai vagyunk magunknak, korlatainknak. És nem ismerjük a jelszót! Amely itt már nem a „szezám tárulj”, hanem az „effata”! Szeretnénk szabadulni, és dörgő hangon kiáltunk, s mégsem lesz boldogabb az életünk.
Jörk Zink német teológus írja az ember fogságáról: „Körülfogják őket szokásaik és előítéleteik. Foglyul ejtették őket a csalódásaik...foglyul ejtették őket kudarcba fulladt életkísérleteik s többé nem engedhetnek meg maguknak újabb kísérleteket…Foglyul ejtették őket azok az életértelmezések, amelyeket sorsukra adnak… talán a a tompa unalom ejtette foglyul őket, amelyben megáll az idő, vagy egy olyan bűn, amelyet nem lehet jóvá tenni, vagy éppen az a vesződés, hogy elrejtsék a bűnt! Ez a fogság nem csupán egyes emberek ismertetőjegye, hanem ennek az egész kornak is. Lélegezzetek fel, váljatok szabaddá, mondja Jézus!”
Miközben magunkra ismerünk a fogság-definiálások hallatán és érezzük, hogy a korunk éppúgy vergődik ebben a fogságban, mint az egyes ember, elénk lép egy dadogó süket, aki a korlátoltsága miatt többszörösen átélhette ezt a fogságot. S magunkra ismerhetünk! Ő nem hallotta meg anyja szavát, amikor azt mondta neki, hogy szeretlek, vagy csendes altatódalt énekelt az ágya mellett! És nem hallotta meg apja hangját sem, amikor valamire tanítani akarta. Látta, hogy mozog apja szája a piacon is, és a városkapuban a vénekkel beszélgetve, de az a bölcsesség sem volt számára hallható, amit a falu vénei kimondtak! Szólt volna, amikor a mézédes fügét majszolta a legelő szélén, hogy milyen csodás ízek ezek, de amit kinyögött, az gúnyos kacajt váltott ki, a kortársai az árokparton hahotáztak rajta. Egy dadogós süket. Minden bezártságával, megkötözöttségével, korlátaival.
És Jézus őt, a külvilágtól, a társaságtól, a kapcsolatoktól elzárt, fogollyá vált embert szabadítja meg: Nem az a jelszó, hogy „szezám tárulj!”, hanem az, hogy „effata” - nyílj meg! És az égre néző bizalomra, az Istenre figyelés gyermeki hangjára van állítva a frekvencia! KIabálhattak vele a szülei szégyenükben, nem kezdett el hallani, rákiabálhatott, vagy üvölthetett vele ezernyi kuruzsló, nem nyílt meg az ajka, de az égre tekintő, Isten hatalmában reménykedő, Isten teremtő ujjaként őt megérintő Jézus szava leoldja a bilincseket. Effata!
Egyszer régen történt! S most itt állunk a mi megkötözöttségeinkkel, békességet kioltó locsogásokkal és fecsegésekkel. Túlbeszélt és mégis az igazságot elhallgató, és az értemet elfedő kommunikációs zavarainkkal. Úgy hogy mondani akarjuk, hogy mi van bennünk, de nem értik mások és nem tudjuk meg soha másoktól, hogy szeretnek-e vagy sem…És hangosan üvölt sok sok kuruzsló: aki meg akarja mondani nekünk, hogy mitől leszünk újra szabadok, és a magányunk és értetlenségünket mégsem enyhíti semmi!
Pedig már mi is éreztünk jó ízeket, és mégsem tudjuk elmondani, hogy mi az igazán édes! S ott élnek velünk, értetlenül néznek ránk, gyermekeink és unokánk, s nem tudják, hogy mi lakik a lelkünkben, mert nincs meg a készségünk annak a megosztására, hogy Isten jóságáról és az élet nehézségei között is megtartó szeretetéről szóljunk! Mert csak dadogunk, hebegünk, és értetlen régi szófordulatokat használunk. Dadogó süketek, és süket dadogók vagyunk, és baj van, foglyok vagyunk, szokásaink, csalódásaink, előítéleteink és bűneink foglya.
A már idézett írásában Jörg Zink így folytatja: „Jézus meghívását követni azt jelentené a fogoly ember és az egész fogoly emberiség számára, hogy kilép a szabadba, de Luther úgy véli, éppen erre nem képes az ember saját értelméből és erejéből. Ehhez szabadító Istenre van szüksége. Nem az talál bizalomra, aki sokat tud.”
S már én teszem hozzá: Az találja meg a bizalmat, a szabadítást, akit megérint az égre tekintő, és Isten ujjával közöttünk gyógyító, újjá teremtő Krisztus.
A dadogó süket meggyógyult, mert nem egy magamutogató akart elismerést szerezni, hogy dörgő hangon kiált: Szezám tárulj! Hanem a szeretet szavával szólalt meg: Effata, nyílj meg! S erre mindenki, aki ezt látta, álmélkodott: Mindent helyesen cselekedett. Minden igen jó! Ugye, milyen ismerős ez a mondat? Ismerjük már a Biblia első lapjairól, amikor a teremtés különböző fázisai között felcsendül: igen jó! Mert mind jó, az, amit Isten teremt, és mind jó az, amit Isten tesz! És Jézusban Isten teremtést megújító ereje van jelen. És ma is, amikor azt látjuk, és sok-sok jelből érzékeljük, hogy megromlott a teremtés, mert megromlott az ember, akkor észre kellene vennünk, hogy minden egyes alkalommal itt a templom csendjében akar félrevonni bennünket az újjáteremtő Lelkével az Isten! Gyógyulás, szabadulás, új és teljes élet, a szeretet nyitottságában megélt, zavaroktól és akadályoktól mentes élet csak általa van! Teljes és örök élet is csak általa van!
Jézus szava: „Effata, nyílj meg! S nem csak a dadogó süket ajka és füle nyílt meg, Jézus szavára, hanem Vele, jelenlétében megnyílt az ég is, hogy a megújulás Istentől kapott csodáját a Megváltó által élhessük át! A csoda az Ő frekvenciáján valósulhat csak meg a te életedben is!
Ámen