Ézs 42, 8-12.: Ezt mondja az ÚR: Én vagyok az ÚR, ez a nevem, nem adom dicsőségemet másnak, sem dicséretemet a bálványoknak. A régebbiek már beteljesedtek, most újakat mondok. Még mielőtt kibontakoznak, tudatom veletek. Énekeljetek az ÚRnak új éneket, dicséretet a föld széléig, akik tengerre szálltok, és ami a tengert betölti, a szigetek és lakóik! Zengjen a puszta és városai, a falvak, amelyekben Kédár lakik! Ujjongjanak a kősziklákon lakók, a hegytetőkön is kiáltozzanak! Dicsőítsék az URat, hirdessék dicséretét a szigeteken!
Ünneplő Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Ma, az éneklés vasárnapján, megint Ézsaiás prófétán keresztül szólít meg az Isten. És ahogy szavait hallgatjuk, több kérdés is megfogalmazódhat, a szívünkben.
Elsősorban a szövegértéssel kapcsolatban, másodsorban az üzenetével kapcsolatban fogalmazódnak meg a kérdéseink. Az első kérdésünk az, hogy miért kell a szigeteknek énekelni? Aztán azt sem értjük, hogy ki az a Kédár, akik a falvakban lakik? Ezeket megfejtve, könnyebben érthető lesz a textusunk.
Miért kell a szigeteknek énekelni? Az ígéret földje a földközi tenger mellékén fekszik. A Jordántól keletre kezdődött az a világ, ahonnan eredt a nép, a pusztaságon túl ott volt Babilon, Úr városából indult el valamikor Ábrahám családja Háránba. Délre ott volt Egyiptom, amely szintén ismert vidék volt, a szolgaság födje. De nyugatra ott feküdt a végtelennek látott tenger. Az ismeretlen világ. Amikor Izráel küldetéséről van szó, akkor sokszor megfogalmazódik a próféták ajkán: az ismeretlen világ is várja az igét! A szigetek sem maradhatnak Isten nélkül.
Kédár pedig a szír-arab sivatagban élő, jelentős nomád törzs volt. Harcos, legalábbis Izráellel ellenséges törzs lehetett, mert a 120. zsoltárban arról van szó, hogy ők a békesség gyűlölői. Tehát, amikor Isten azt mondja, hogy a szigeteken és Kédár sátrai között is új éneknek kell zengenie, akkor Isten népét egy nagyon izgalmas kihívás elé állítja: Ha Isten népe megtapasztalta azt, hogy Isten cselekvő, mindig újat cselekvő Isten, akkor a dicsőségét zenghetjük! Új ének zengjen úgy, hogy az ismeretlen közegben is megismerjék Őt, és úgy, hogy az ellenséges közegben se legyen néma az Istent dicsőítők szája.
Megszokott közegben vígan énekelünk. Otthonunk csendjében, a zuhanyzó alatt, ahol senki sem hallja, lélekből fakadó dallamok fakadnak belőlünk. Miért van az, hogy a a magányában mindenki sokkal szívesebben dúdolászik vagy énekel, mint közösségben? S miért van az, hogy megszokott közegben lelkesebben énekelünk, mint idegen helyen, nyilvánosan? A kérdésre egyszerű a válasz: Gátlásaink vannak. Hisz az éneklés közben valami olyat mutatunk meg magunkból, amely az intim szféránknak egy része. Aki énekel, az az érzelmeit mutatja ki. Gondoljuk csak meg, hogy a hangulatunkat, az érzelmeinket, a lelki állapotunkat mennyire tükrözik azok az énekek, amelyek a zuhany alatt dúdolgatunk, vagy csak úgy a csendünkben énekelünk. Emlékezünk arra még, hogy mit énekelgettünk bimbódzó szerelemmel a szívünkbe? És amikor elhagyottnak éreztük magunkat? És amikor veszteségünk volt? Amikor valami siker koronázta munkánkat?
De amikor ki kell lépnünk oda, ahol hallanak bennünket, már nem is megy olyan jól az ének. Ránk tör a prüdériánk, a gátlásosságunk, a félsz, hogy mit szólnak. Egy-egy olyan közösségben, ahol más is énekel, a bibliaórán vagy az istentiszteleten még csak-csak énekelgetünk. Máshol már akkor sem merünk, ahol pedig kellene énekelni. Egyre ritkábban visszük magunkkal a gyülekezeti énekeskönyvünket és pl. a temetéseken már sokszor csak a kántor énekel.
Egy amerikai zeneszerző mondta: „A világ olyan templommá vált, amelyben nem tudunk énekelni, tehát ordítunk.” S bömböltetett zenék mellett valóban felerősödik az ordítás.
Amikor Ézsaiáson keresztül megszólalt az Isten, akkor Izráel népe a babiloni fogságban volt. A szabadulást hirdető prófétán keresztül buzdította Isten új énekre a népét. A lantok és a hárfák a fűzfákra aggatva hangolódtak el. A reménytelenség legfeljebb keserű sirató éneket csalt a magányosan mélázók ajkára. A nosztalgia jegyében felcsendült néhány régi dallam, mert emlékezni kell. És a vigasztaló Isten, aki a szabadítás reményét kezdte el az evangéliumon keresztül a szívekbe írni, új énekre szólította, buzdította a népét. Olyanra, amely nem csak a zuhanyzók magányában csendül fel, hanem amely a tengerekig szól, s amely elzeng a szigetekre is, és még Kédár, az ellenségeskedő, folyton háborúságot szító szomszéd törzs is megérez, és még azt is békességre vezeti.
De mi szül a szívben olyan éneket, amelyről a próféta beszél?
Lehetne beszélni arról, hogy az énektanár személyisége mennyire meghatározó, és ha valaki kisugárzó módon tud a gyermekekkel bánni, akkor szeretni fogják az éneket is.
Anyósom éneklő asszony volt. Pedig olyan tanára volt, aki rászólt, hogy nem tud tisztán énekelni, jobb ha nem is zavarja a többieket éneklésével. S amikor az öreg falusi pap elmagyarázta, hogy „Etuskám, a templomi ének nem hang, hanem szív kérdése!” - akkor már nem volt kérdéses számára, hogy mindig, amikor csak tehette énekelt. Ha nem is ilyen személyes, a Mindenki című Nobel díjas kisfilmünk szemléletesen mutatja be, milyen megalázó, amikor valakinek egy tanár azt mondja, hogy te csak tátikázzál! Nincs jó hangod, elég ha tátogsz az énekkarban!
S sajnos olyan sokan mondták nekünk, hogy nincs miért énekelni, és nem is tudunk szépen énekelni, hogy ahelyett, hogy éneklő egyház lennénk már csak tátikázók vagyunk!
Nem hangképzésre, hanem szívcserére lenne szükségünk! Megújult szívvel lehetne az énekünk igazán határokat áttörő!
Rá kellene csodálkoznunk újra és újra Isten dicsőségre! Még ha az ember el is akarja Tőle bitorolni a dicsőséget, és magának akarja vindikálni, - SDG helyett már mindenhová SHG-t lehetne írni – egyet még sem lehet.
A feltámadott Krisztus dicsőségét nem tudja az ember elorozni!
A gondoskodó, a világot fenntartó Isten dicsőségét igen, mert azt gondoljuk, hogy magunkról mi is tudunk gondoskodni, és meg tudjuk a világunkat őrizni.
Az alkotó Istent dicsőségét igen, mert oly méretekben építjük be a világot bravúros mérnöki teljesítményekkel, hogy csak ámulni lehet.
De halált győzni nem tudunk! A halált győző Isten dicsőségét nem tudjuk megszerezni! Nem adom dicsőségemet másnak! - mondja az ÚR!
És húsvét után erre csodálkozhatunk rá! Olyan erős Istenünk van, akinek nem jelentett akadályt a nagy kő, és a halál sem, sőt az emberi hitetlenség kemény fala sem.
Ezért igazán fakadhat ének az szívünkből. Olyan, amely az ismeretlen és a tőlünk idegen világot is meghódítaná.
És mégis csak gyenge dallamfoszlányok próbálják halványan bizonygatni keresztyén létünket. Érdemes lenne végiggondolni, hogy a feltámadott Krisztusban mennyire ámulunk rá az Isten véghetetlen hatalmára és dicsőségére?
Új szív – új ének forrásává lesz!
Ámen