Alapige:
2 Kor 1,3-7.
Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és a minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben, Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is. Ha szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is szenvedünk. A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a vigasztalásban is.
És most én is így kiálthatnék: Ne hadd el magad, öregem! No nem azért ne hagyd el magad, kedves testvérem, mert olyan rózsás a helyzet, hanem azért, mert van Vigasztaló.
Mici mackó – a könyv leírása szerint – beszorult Nyuszi odújának kijáratába. S ebben a szorult helyzetben egyetlen egy megoldást találnak Róbert Gidával: Várnia kell egy hetet. Mici mackó kétségbe esetten kérdezte: van-e olyan könyved, amelyik meg tud vigasztalni egy "Beékelt Mackót az ő Nagy Megszorultságában"?
S ha e mesét nem is ismeri mindenki, azt, hogy mit jelent a Nagy Megszorultság, arról mindannyian tudnánk beszélni. Mert ismerjük azokat a szituációkat, amikor szűk volt a keresztmetszet, amikor a magunk vagy éppen mások hibájából elakadtunk, amikor nem láttuk a kiutat, és minden olyan reménytelen volt. Tehát mindannyian voltunk már Nagy Megszorultságban. És milyen érdekes a nyelvünk, azt, aki nagy megszorultságban van, arról mondjuk, hogy vigaszra szorul. A személyes gyász vagy a félelem éppen úgy lehetett a nagy megszorultságunk oka, mint a társadalmi vagy a környezeti problémák megoldatlannak látszó sorozata. S ha most az okokat a megszorultságunk fajtáit és eredőit kezdeném el sorolni, akkor talán még az este hatos harangszó is itt találna.
De Mici mackó kérdésére is válaszolni kell: Van-e olyan könyved, amely meg tud vigasztalni a Nagy Megszorultságban? S a válaszunk: Ne hadd el magad, öregem! Mert nem csak, hogy könyved – Bibliád van, amely meg tud vigasztalni, hanem olyan Istened, is, aki mindent azért tesz, hogy te az ő szeretete által megvigasztalódj.
Néhány nappal ezelőtt egy üzenetet kaptam egy 11 éves kislánytól. Valahogy így szólt: Képzeld, Imsi, tegnap elég rossz napom volt, és amikor ágyba feküdtem, eszembe jutott az az ige, amit hittantáborban tanutunk: Mért csüggedsz el én lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben! Ezt elmondtam magamban többször, és el tudtam aludni, mert Isten velünk van! Hát nem annak a jele ez a személyes vallomás, hogy Isten vigasztaló Isten!
Pál így nevezi őt: Minden vigasztalás Istene, mert minden vigasztalás belőle fakad.
Megtapasztalhattam ezt
– amikor megszomorodtam a gyengeségeim miatt. S Ő csak annyit mondott: elég néked az én kegyelmem!
– amikor elkeseredtem a bűneim miatt, és Ő azt mondta, hogy bízzál, én sem ítéllek el téged!
– amikor nem kaptam elég szeretetet, és Ő rávilágított, hogy úgy szerette a világot – benne engem is – hogy egyszülött Fiát adta értem!
– amikor aggódtam a holnapért, mert nem tudtam mit hoz. S Ő szeretetteljesen rám kacsintott és azt kérdezte: aggodalmaskodásával ki tudja meghosszabbítani az életét, akár csak egy nappal is?
– amikor elégedetlen voltam, és lázongtam a külső körülmények nyugtalanító volta miatt. És Ő szelíden rám nézett, és azt mondta: nekem adatott minden hatalom…
– amikor féltem, és a belső szorongásom bénított: És Ő szinte barátilag hátba veregetett és azt, mondta. Ne félj, csak higgy!
– amikor a halál vette tőlem azokat, akik az életem részei voltak, és Ő a halál árnyékában is vigasztalt, azt mondta: Én vagyok a feltámadás és az élet!
És is csak azt tudom mondani Pállal: Áldott a minden vigasztalások Istene! Ha a közössége által meghurcolt Pál áldani tudta Őt, mert átélte, hogy a vigasztalás azt jelenti, hogy ő maga válik vigasztalóvá, akkor hogyne tudnám én Őt magasztalni!
Pál – éppen a korinthusi gyülekezetnek írt másik levelében vall arról, hogy az egyház és benne a gyülekezet Krisztus teste. Ha szenved az egyik tag, akkor vele szenved valamennyi. Ezért Krisztus szenvedése és halála mindannyiunk fájdalmát jelenti, bűneink miatt való megszomorodását, és bánatát. De ugyan úgy, valamelyikünk fájdalma, hiánya, és vesztesége, mindannyiunknak fájdalom, hiány, veszteség.
De Krisztus halál felett aratott győzelme reménysugárt jelent. Mindannyian, akik halálába kereszteltettünk vigasztalás forrásánál találhatjuk magukat, mert ott, ahol akkora hatalom, hogy a halál is megszégyenülve veszíti potenciáját, ott mi is az élet, az el nem múló élet illatát érezhetjük meg. S ahol ez a jó illat van, ott nem lehet többé ereje semmiféle rossznak.
És egy nagyon hétköznapi példával szeretném megvilágítani keresztyén küldetésünket: Még a vidéki gyülekezetünkben történt, amikor a lelkészi irodába nagy sietséggel egy idős asszony lépett be. Ahogy belépett, illatfelhő töltötte be az irodát. – Mi finomat sütött Mari néni? – kérdeztem hirtelen, mert olyan jó sütemény illat áradt szét a levegőben. – Hát, látja tisztelendő úr, még az otthonkát is elfelejtettem levenni! És már vette is elő a szakajtóból a frissen sült fánkot, amit a gyermekeinknek hozott.
Ha a vigasztalás Istene betölti az életünket, akkor mi magunk a vigasztalás illatának a hordozói lehetünk. Akkor érezhető lesz rajtunk, hogy „mit sütöttünk”
Ne hadd el magad öregem! Mert neked van Istened, akinek fontos a sorsod, a szíved állapota, az életed! Te vagy neki fontos, hogy aztán a vigasztalását megtapasztalva a vigasztalásának illatát hordozhasd életedben! Ámen