Mt 27,15-26.
Ünnepenként a helytartó szabadon szokott bocsátani a sokaságnak egy foglyot, akit ők kívántak. Volt pedig akkor egy nevezetes foglyuk, akit Barabbásnak hívtak. Amikor tehát összegyűltek, Pilátus ezt kérdezte tőlük: „Mit akartok, melyiket bocsássam nektek szabadon: Barabbást vagy Jézust, akit Krisztusnak mondanak?” Tudta ugyanis, hogy Jézust irigységből szolgáltatták ki neki. Mikor pedig a bírói székben ült, felesége ezt üzente neki: „Ne avatkozz ennek az igaz embernek a dolgába, mert sokat szenvedtem ma álmomban miatta.” A főpapok és a vének azonban rávették a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki, Jézust pedig veszítsék el. Erre a helytartó újra megkérdezte őket: „Mit kívántok, a kettő közül melyiket bocsássam nektek szabadon?” Azok ezt mondták: „Barabbást.” Pilátus így szólt hozzájuk: „Mit tegyek akkor Jézussal, akit Krisztusnak mondanak?” Mindnyájan így kiáltották: „Feszíttessék meg!” Azután ezt kérdezte: „De mi rosszat tett?” Azok pedig még hangosabban kiáltoztak: „Feszíttessék meg!” Amikor Pilátus látta, hogy nem ér el semmit, sőt a forrongás még nagyobb lesz, vizet hozatott, megmosta kezét a sokaság szeme láttára, és így szólt: „Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől. Ám ti lássátok!” Az egész nép így kiáltott: „Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére!” Akkor szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és kiszolgáltatta, hogy feszítsék meg.
Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Egyes régi bibliai kéziratokban Barabbás teljes neve is olvasható: Jézus, az Abbás fia.
Ugye milyen szép ez a név: Az apja fia, Isten szabadítása! Az aki viselte, merész ember volt. Elhatározta, hogy a társaival együtt az ország megmentéséért fog küzdeni. Gyűlölettel fordult az elnyomó rómaiak ellen, s feltételezések szerint gerilla-felkelést is szított ellenük, mindent megtett, hogy a szent földet, az ígéret földjét ne tapossák római bitorlók csizmái. Az apja fia, Isten szabadítása.
Már a neve is kedveltté tette őt sokak előtt. Hisz vallották: az Isten akarata az lehet, hogy lerázzák a rabigát. Tettei pedig egyszerűen hőst faragtak belőle. S az, hogy ott ült Pilátus börtönében, a szabadság szikrájának az elvesztését jelentette nagyon sokak számára. Az apja fia, az Isten szabadító: Ez volt a teljes neve, Jeshua bar Abbás.
Az atya fia, Jézus. Igen nevezetes fogoly volt Pilátus börtönében. Hogy az apja fia volt-e? – ahogy a szólással aposztrofálni szoktuk az apjukra hasonítókat, azt nem igazán tudjuk. Az apja fia, a szabadítónak kikiáltott és sokak által várt szabadító hős, a kard, a fegyver, az erőszak embere most mégis rab, rács mögött ül.
S vele szemben, éppen kihallgatáson van egy másik: A neve neki is a szabadításra utal: Jeshua, Jézus. Aki magát az Atya fiának aposztrofálta. Úgy lépett fel, hogy minden tettével az Atya – a mennyei Atya - világát hozta közelebb, azt a világot, amelyet az ember elveszített. No, nem azért, mert a rómaiak betették oda a lábukat, és császáruk szobrát állíttatták fel a városok főterein. Hanem a bűn és a bizalmatlanság miatt!
Ennél a szabadítónál nem volt kard vagy tőr, s mintha nem akarta volna rómaiaktól való szabadulást, hisz még azt is kimondta, hogy adjátok meg a császárnak azt, ami a császáré. Ő nem szerzett rabló módon prédát, hogy a seregét erősítse, és szelíd maradt és alázatos szívű. Jézus, aki a mennyei Atya fiának jelentette ki magát. Atyja fia, mindenben az Atyja vonásait tette ismertté, mindenben az mennyei Atya szeretetét tükrözte.
Két arc: Az egyik a hősé, akit megaláztak a rabtartók. A másik a megalázotté, akit nem akarnak hősként tisztelni. Két Jézus. Az egyik megérdemelten várja a halált, a másik pedig önként veszi magára. Az egyik, aki úgy gondolta, hogy a szabadságért folytatott küzdelmei miatt, büntetésként feláldoztatik, a másik, aki a szabadságunkért áldoztatott fel. Az egyik, aki a halált várva hirtelen megmenekül, érthetetlen kiáltozásokat hall, és a nevét hallva csodálkozik rá arra, hogy már oldódik is a lánc végén a bilincs zárja. A másik, aki csendben és némán tűri, hogy a vallási és a világi hatalom cinizmusa miatt ítéletet üljenek felette. Barabbás, aki az uralkodó világ törvényei szerint bűnös, ezért a halál fia lehetne, életre szabadul. S az ártatlan, akiben az uralkodó nem talál bűnt, a halál fia lesz.
De egyszer csak rá kell jönnöm, hogy az a nevezetes, az az Barabbás, az apja fia, az mégis csak én vagyok. Én vagyok, aki hős akarok lenni a világ szemében, s oly erősen lázadok minden fennálló rendszer ellen, s a saját erőmből akarom megteremteni szabadságomat, nem tisztelve senkit és semmit. Én vagyok, aki elvárnám, hogy hősként tekintsenek rám, pedig alig vagyok több egy másokat kifosztó rablónál. S rá kell ébrednem, hogy méltán sújthatna engem az ítélet. Méltán, mert valóban bűnös vagyok. Méltán sújthatna le rám az ítélet, nem egyszerűen az embereké, hanem az Istené.
Emlékezem: Kemény bilincsbe verten,
bénultan ültem a hideg kövön.
Sötétség, bűn és vád töltötte lelkem,
ijesztő csend kietlen börtönöm.
Túrmezei Erzsébet, Aki helyett a Krisztus vérezett című verse kezdődik ezekkel a szavakkal. De vajon melyikünk ne érzett volna így: sötétség, bűn, vád töltötte lelkem? És ki tudná közülünk elmondani azt, hogy még sohasem volt kietlen csend a börtönünk? hogy még nem dermesztett az ítélettől való félelem, s nem rettegtünk, hogy vajon mi lesz az életünk, s tetteink következménye.
Majd így folytatódik a vers:
Gyönge, törékeny. Vad lelkemmel érzem:
szelíd, egészen más mint én vagyok.
Arcán csend, nyugalom. Megtört szemében
valami földöntúli fény ragyog.
Ki ez az ember? Megkövülten állok.
Énrám tekint. Ki ő? Mit véthetett?
Valaki szól: „A názáreti Jézus.
Őt feszítik meg Barabbás helyett”.
S ebben a helyzetben mi sem tehetünk mást, mint apánk fiaként, egyszerűen rácsodálkozunk a mennyei Atya Fiára, aki felvállalta azt, amit nekem kellett volna elszenvednem. Ítélet alatt lehetnék, de van, aki helyettem vérzett!
Nagyobb szeretettel hagyatkozzunk RÁ!
Ámen