Igehirdetés - Bence Imre - 2009.12.31. - Óév este

2009. december 31.
Bécsi kapu tér
Óév este

Bence Imre

Textus:

Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok reménységet.
Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom.
Istennél van segítségem és dicsőségem, erős sziklám és oltalmam az Isten.
Bízzatok benne mindenkor, ti népek, öntsétek ki előtte szíveteket, Isten a mi oltalmunk! (Szela)
Csak pára az emberek élete, hazug látszat a halandóké.
Ha mérlegre kerülnek, a páránál is könnyebb mindegyik.
Ne bízzatok zsarolt javakban, rablott holmival ne kérkedjetek!
Ha gyarapszik is vagyonotok, ne bizakodjatok el!
Szólott egyszer az Isten, és ezt a két dolgot értettem meg: Istennél van az erő;
nálad van, URam, a szeretet. Te megfizetsz mindenkinek tettei szerint.
(Zsolt 62, 6-13)

 

Ünneplő Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

 

Páran életünk újabb állomásához érkeztünk. Nem jelentős állomás ez, csak mi tartjuk olyan nagyra azt, hogy újra elmúlt az év. S ha ezt az évet is mérlegre tennénk, akkor biztos, hogy könnyűnek bizonyulna. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem érdemes végiggondolni. S nem is azt, hogy nem érdemes visszaemlékezni az elmúlt év eseményeire, csupán azt, hogy miközben mi mérlegeljük az évet és emlékezünk mindarra, amit megtehettünk, ne feledkezzünk meg arról, hogy Isten színe előtt, coram Deo állunk.

Nincs más jellegzetessége – keresztyén szempontból - ennek az estének, csak ez: Isten előtt állva, csendesedünk el, és neki adunk hálát azért, ami jó volt, vagy ami jóra formált, és Tőle kérünk bocsánatot arra, amit elrontottunk, vagy amit akarata ellenére tettünk. Ehhez nagyon jó segítséget ad a zsoltáros.

 Istennél való elcsendesedésre hív, hogy bízzunk benne!

A zsoltárban szinte refrénként csendül fel újra és újra, hogy csak Istennél csendesül el az ember lelke. Szent Ágoston – Augusztinus egyházatya, a IV. század nagy alakjának a jól ismert gondolata juthat még eszünkbe e szavak hallatán, aki ezt mondta "...nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned." S rá kell ébrednünk, hogy milyen igaz ez. Mi minden nyugtalanít bennünket? Nem hinném, hogy közöttünk akár csak egyvalaki is lenne, aki azt mondaná, hogy semmi nem nyugtalanítja, és az életében minden a legnagyobb harmóniában van. De azt sem hinném, hogy most sorolni kellene, hogy mi minden nyugtalanít, mert az Isten ma is azzal akar segíteni, hogy megmutatja a békesség útját: Istennél csendesül el a lélek. S ez nem azt jelenti, hogy majd csak akkor lesz nyugodalmunk, ha meghalunk, ahogy az ember ezt olykor gondolja. Nem! Hanem azt, hogy az Isten közelségében az ember minden belső nyugtalansága feloldódhat, és megoldódhat. Az Isten jelenlétében a zakatoló gondolataink, amelyek nem hagynak aludni, az aggódó lelkünk, amely nem hagy békén, a félelemben élő lelkünk, amely ezért inkább támad, hogy az erejét fitogtassa, - egyszer csak megtalálja a csendet. Nem a síri, őrjítő csendet, hanem a lélek békességét megteremtő csendet. Egy svéd írótól olvastam egy gondolatot, amely valahogy így szólt: „A túlnani világ nélkül az itteni világ vigasztalan talány.” S valóban ez a vigasztalan talány az Isten jelenléte nélkül mit sem ér. Olyan ez, mint amikor egy hajléktalannak egy elektromos hősugárzóval akarnánk komfortosabbá tenni az életét, és közben nem gondolunk arra hogy csak éppen nincs hely, ahol bedugja a hősugárzót a konnektorba. Vigasztalan talány számára, , hogy mit kezdjen a hősugárzóval. Nem megoldás, nem segítség. Tehát, az ember semmiben sem talál segítséget, amit Isten nélkül akar az élete megjobbítására fordítani. Ezért van szükségünk a csendre, az Isten előtti megállásra, arra, hogy az Istenben – ahol valóban megtörténhet ez a csoda, - megnyugodjon a lelkünk.

 Istennél való elcsendesedésre hív, hogy meglássuk, hogy a pára életünk az erős kezében van!

Mert az Isten jelenléte ugyan mindig arra, emlékezteti az embert, hogy az élete semmi, pára, kicsiny és könnyen szétfoszló, de mégis Ő a megtartó. A zsoltáros erős várnak, sziklának nevezi az Istent, biztos oltalomnak. De eszünkbe jut, a zsoltár szavait hallva Luther éneke nyomán – itt magyar földön kialakult evangélikus köszönésünk is: Erős vár a mi Istenünk, mondjuk büszkén és öntudatosan, csak éppen arról feledkezünk meg, hogy erős várra éppen azért van szükségünk, mert mi magunkban gyengék, erőtlenek lennénk. Nem azért épített várakat az ember, mer mindennél erősebbnek érezte magát, hanem azért, hogy a félelmében legyen egy biztos hely. Mondjuk tehát örömmel: Erős vár a mi Istenünk, aki a gyengeségünkben és pára életünkben is óv. Megvéd, és amikor nagyon sebezhetők vagyunk is, akkor is menedéket jelent, amikor mindentől félünk, amikor az inunkba száll a bátorság, amikor bénít a sikertelenség, amikor elesettek vagyunk, akkor is biztos oltalom! „Mindannyian lehullunk, De mégis van egy , aki ezt a hullást végtelenül gyöngéden a kezében tartja.”- írja egy helyen Rilke. Hát ebben az óévi templomi csendben – az Isten színe előtt megállva éppen erre a megtartó biztos kézre hagyatkozhatunk rá még jobban !

 Istennél való elcsendesedésre hív, hogy az Isten erejében és szeretetében reménykedjünk!

A csendben megálló ember nagy felfedezése ez: Istennél van az erő és a szeretet. A szeretetnem gyengeség, még akkor sem ha olykor nagyon gyengéd megnyilvánulásai vannak is. Az Istennél van az erő és a szeretet. Tehát erejét sohasem agresszorként használja, és nem céltalan erőfitogtatással akarja a mindenhatóságát megmutatni. Erejét elsődlegesen áldásra, segítésre, az ember számára nyújtott vigaszban akarja megmutatni. Az az igazán erős, aki le tud hajolni, aki kicsi mer lenni, mint egy apa, aki a néhány éves kisfiával elkezd – játékból - birkózni, és a feszülő férfierejében ott van a fia iránti gyengédség, és az ölelése nem szorító, hanem védő ölelés.

Az Istennek a kezében volt a most lezáruló évünk is! Mindenestül. Könnyeivel és mosolyaival , erősködéseinkkel és gyengeségeinkkel. Sikereinkkel és kudarcainkkal. Lépéseinkkel és megtorpanásainkkal.

S amikor az Isten színe előtt így állnunk, akkor csak hálásak lehetünk megtartatásunkért!

Ámen