szerző Sárik Eszter 2024 december 9.
Egy oda nem adott levél…
In memoriam Bencéné Szabó Márta
Drága Márta!
A kegyelmen gondolkodtam mostanában, hogy vajon mi az, és, hogy valójában hol dől el. A kegyelmen, amiről annyit okoskodunk, amiről annyit beszélünk, de igaziból fogalmunk sincsen, mi az.
Ha körülnézek – vagy épp a tükörbe… – perzseltszárnyú, de belül didergő Ikaroszokat látok, akik a Naphoz közel legalább egy kicsit elhiszik, hogy élnek. Embereket, akiknek a létezését a szárnyalás teszi valóssá, akik maguktól megrészegülve vágynak egyre magasabbra, és csak a reflektor hideg fényében melegszenek meg egy kicsit, és remélik, hogy létüknek értelme lehet…
És vannak a Tiszták.
Akik azért tiszták, mert kegyelmet kaptak. Az elején.
Amilyen Te voltál.
Akiknek az élete nincs megtelve saját magukkal. Akik nem úgy nyernek formát, hogy kitüremkednek a háttérből; és nem azért, mert sisteregnek, hanem csak azért, mert a jelenlétük egyszerű: stabil és valós. És nem is akar több lenni ennél.
Te úgy mentél fel a szószékre, ahogyan Édesapád a szekérrel indult el (többször is elmesélted) – az Úr Jézus segítségéért kiáltva.
Te úgy jöttél be a kápolnába az esti istentiszteletre, és ültél le egy székre a hívek közé, mintha már előtte is ott lettél volna.
És olyan természetességgel tudtad fel- és levenni a szemüveged az igehirdetés alatt, hogy az soha sem zökkentett ki a beszédből. (Azóta is szeretném megtanulni ezt a mozdulatot, de sehogy sem megy….)
Egyszerűen csak jelen voltál – olyan „Mártás”-an jelen…
És valami – de lehet, hogy csak én láttam így – körülbelül egy éve, mintha megváltozott volna.
Útra készültél – és hálás voltál mindenért. Az itt töltött évekért, a gyülekezetért, a készülő lakásért és legfőképpen azért, hogy végre annyit lehetsz az unokáiddal, amennyit csak szeretnél….
Ez a hála valamit kinyitott Benned, és megmutattad a Benned lévő tüzet. Annyira belülről prédikáltál a gyülekezeti hétvégén, hogy egészen felhevültél. Mondtad is, hogy úgy érzed, hogy most ki kellett próbálnod valami mást, valahogy másképp.
És emlékszem, ahogyan mellettem ültél a papi padban Kelenföldön a böjti sorozaton, és boldog izgalommal készültél a beszédre. (Megnyugtatott, hogy ennyi év után is izgul az ember, hogy nem vagyok ezzel egyedül.) Márta mellett érveltél, hogy nem a szorgalma és a másról való gondoskodása volt a vétke, hanem az, hogy félszemmel Máriát figyelte, vele foglalkozott, ahelyett, hogy az velük lévő Jézust hallgatta volna. A teremben pisszenés sem volt, és a gondos Márták megnyugodtak, attól, ahogyan megvédted bibliai druszádat…
Drága Márta!
Tegnap este felmentem a Várba. Valahogy azt reméltem, hogy belépsz, és kezembe nyomod a Zarándokéneket és megkérdezed, mi van a fiúkkal…
De nem jöttél.
Persze lehet, hogy ott voltál, csak kimentél a szemüvegedért… Nem kellett volna… Hiszen Te is tudod, hogy a Tisztaszívűek – szemüveg nélkül is – meglátják az Istent!
Nem múló szeretettel:
Eszter
Budapest, 2024. december 9.