2 Tim1,3-7.: Hálát adok az Istennek, akinek őseimhez hasonlóan tiszta lelkiismerettel szolgálok, amikor szüntelenül, éjjel és nappal megemlékezem rólad könyörgéseimben, és könnyeidre emlékezve látni kívánlak, hogy öröm töltsön el. Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan. Ezért emlékeztetlek téged, hogy gerjeszd fel az Isten kegyelmi ajándékát, amely kezeim rád tétele által van benned. Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.
Keresztyén Gyülekezet!
Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Az erő legyen veled! – Talán én vagyok az egyetlen az országban, aki nem láttam a Star Wars – az az a Csillagok Háborúja – című film egyetlen részét sem végig. De a farsangi jelmezbálokból ismerőssé váltak a film szereplői, és a fiatalokkal való beszélgetésből egy-egy kultikus mondata is. Villogó lézerkardok, fekete álarcok, és mély gépies hang: „Luke, én vagyok az apád!” A Jeti lovagok harcművészete és Joda mester elálló fülei már nekem is ismerősek. És ez a mondat: Az erő legyen veled!
S most, a mai vasárnapon ezt a mondatot szeretném hangsúlyossá tenni. Mert meg kell vallani, hogy nem a Csillagok Háborújában kívánták először, hogy az erő legyen egy harcossal, hanem sokkal előbb. Hogy mikor, azt nem tudom. De az biztos, hogy az Bibliában igen!
Az erő legyen veled! – Már az Ószövetségben vallottak arról, hogy Isten erős Isten. És amikor Isten valakinek azt mondja (például Józsuénak), hogy a népe vezetésében legyen erős és bátor, akkor valójában azt ígéri, hogy vele lesz. Minden erőnek és minden hatalomnak forrása az Isten.
És erről ír Pál apostol is. Ezeket a felolvasott sorokat Timóteusnak írja. Annak a Timóteusnak, aki jóval fiatalabb volt az apostolnál. Emiatt feszélyezetten gondolt arra, hogy egy gyülekezet – talán az efezusi gyülekezet - vezetése nehéz lesz számára. Pál a tapasztalt, vén róka sok jó tanáccsal látja el fiatal munkatársát, de közben – az emberi tanácsok mellett – arra apellál, hogy a hit erejével tud majd tevékenykedni.
De hát, mit kezdünk mi azzal, hogy kétezer évvel ezelőtt egy öregedő mester, aki a nemes futását már elvégezte, így bátorította ifjú tanítványát? Valójában semmire nem lehetne ezt használnunk – s ráadásul, olyan személyes hangon ír az apostol – jó példaként emlegetve Timóteus nagymamáját és édesanyját is, hogy talán azt éreznénk, hogy csak a kukkolási kíváncsiságunk csökken, ha ezeket a sorokat olvassuk. S amikor még a saját könnyeiről szól, amelyet Timóteustól való búcsúzáskor ejtett, akkor még inkább úgy érezhetjük, hogy illetlenül olvastunk bele egy személyes levélrészletbe.
De nem! Mert mindannyian érezhetjük úgy, hogy az előttünk álló feladat nehéz, és mindannyian gondolhatunk arra, hogy nem tudjuk megtenni azt az utat, amely előttünk van. Ugye már te is érezted magadat esetlennek, kicsinek. Olyannak, hogy tudtad, hogy nem lesz elég erőd, nem lesz elég kitartásod a feladat végrehajtására.
Mindannyian érezhettünk így. Nem csak fiatal korunkban – akkor talán többször! Egy nehéz iskolai feladat előtt, egy komoly felvételi vizsga előtt, a nekünk tetsző kislány (vagy lányok esetében egy fiú) megszólításában... De később is. Egy munkahelyen, ahol tejfeles szájúnak éreztük magunkat, és talán ki is mondták, hogy mit akar ez itt, még a tojáshéj is a fenekén van… De még idős korunkban is érezhetjük ezt, hogy mindig hoz az élet új helyzeteket: Mi lesz, ha kirepülnek a gyermekeink, helyt állok-e nagymamaként, hogy fogom hordani a test öregedésének a terhét, vagy éppen az özvegységet...
De leginkább a hit útján érezhetjük ezt. Hisz mindig azt gondoljuk, hogy sohasem lehetek olyan szent és olyan nagy hívő, sosem lesz az én szolgálatom olyan értékes és a hitem annyira példaértékű, mint a nagyoké. Hogyan valljak a hitemről vagy a Krisztus szeretetéről, ha nem vagyok prédikátor, és nem tudok olyan ékesen szólni. Még a Bibliát sem ismerem töviről hegyire...
Pál ezért mondja: Gerjeszd fel magadban az Isten kegyelmi ajándékát!
Igen, Isten minden embernek adott valami kincset, valamit amivel meg lehetne mutatni, amivel ki lehetne rajzolni az Isten jóságát. Tudjuk, hogy van, aki elássa ezt a kincset, van, aki eltékozolja, elszórja, de másnak csak éppen úgy szunnyad a lelke mélyén. Mint a kamra felső polcán felejtett dobozka, amely szépen porosodik, és már senki nem tudja, milyen drága kincs van benne.
Gerjeszd fel! Mit jelent ez? Először is légy csendben és Isten igéjére figyelve gondolkodj el, miben vagy jó, milyen adottságaid, képességeid vannak. Másrészt lásd be, hogy ezeknek a kincseknek a nagy százalékát nem használod! Lásd meg, hogy vannak eltékozolt szellemi energiáid, és porba hullott, fölöslegesen elszálló perceid. Igen, vannak olyan perceid, amikor sem magadra nem figyeltél, sem az Istenre, sem a feladatodra, sem azokra akik körülötted élnek. Majd keresd meg, hogy miben tudod a leginkább Istent szolgálni. Énekeddel, gondoskodásoddal, meghallgató figyelmeddel, leleményességeddel...
Mert mi nem a félelemnek, a visszahúzódásnak, nem a punnyadásnak, és a csüggedésnek a lelkét kaptuk. Nem azért kaptuk az életünket, hogy csak úgy elvegetálgassunk. Nem azért kaptuk a szellemi, a lelki és a fizikai, sőt anyagi erőnket, hogy csak a létfenntartásunk minimális szintje érdekeljen, és így a saját kényünket keressük.
Hanem arra, hogy Isten szeretetét beleéljük ebben a világba. Hogy mások is megérezzék, hogy milyen nagy ajándék a hit, az Istenbe kapaszkodó lélek. S ezért jó, hogy azt erő velünk van! Az Isten ereje! A szeretet velünk van. Az Isten szeretete Jézusban! És a józanság, a mértékletességből fakadó építő akarat.
És amikor Istentől halljuk meg (talán más emberen keresztül, talán a csendben, talán Írás szava alapján), hogy „Én vagyok az apád!”, akkor a mennyei Atya szeretetével és erejével indulhatunk örömmel tovább.
Mert Ő az Erő, és Ő a szeretet forrása velünk van!
Ámen