Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az ÚR Jézus Krisztusban!
A Nagyhét három estéjére úgy választottam igehirdetési alapigét, hogy egyszerűen kinyitottam az Bibliaolvasó Útmutatót. A napi olvasmányok ebben az időszakban Máté írása szerint tárják elénk a Passió történetét. Ezért Mátét hívjuk most segítségül, hogy kísérjen bennünket ezen a három estén.
Ráadásul úgy alakul, hogy mind a három estén Jézuson kívül egy-egy főszereplő bukkan fel a színen. Először Péter, aztán Júdás, majd Barabbás. Mindhárom férfi arcvonása érdekes. Mindhárom arcvonásán felismerhetjük az ember arcvonását.
Amikor Jézus Pilátus előtt állt, és Ő faggatta, nem talált benne semmi bűnt. Ekkor Pilátus így kiáltott: - Íme, az Ember! De mi tudjuk, hogy Pilátusnak azt kellett volna kiáltania, hogy íme, az igazi Ember! Mert közben látható, és tapasztalható, hogy az ember nem bűntelen. Sőt!
S ezen a három estén, miközben nagypéntekre készülődünk úgy tekintünk bele a történetek sodrába, hogy először a bajban lévő embert lássuk meg. S ha magunk szívében felfedezzük a péteri, a júdási vagy éppen a barabbási vonásokat, akkor értjük meg igazán, hogy miért van szükségünk arra Jézusra, aki ezekben a történetekben sem lett mellékszereplő.
Ma egy kérdést szeretnék feltenni neked! Hol van a te kakasod?
Miközben a főpapai tanács kihallgatást tart. És bár az ítélet előre eltervezett volt, látszatérdeklődéssel hallgatja a vádlottat, az udvarban is zajlik az élet. A szolgák, cselédek és templomőrség tagjainak az arcát olykor az udvar középén égő tűz fénye teszi felismerhetővé, különben félhomály van. S ebbe a félhomályba settenkedik be a legbátrabbnak látszó tanítvány, Péter. Ő még néhány órával előbb az Olajfák hegyének fái között hősködött. - Ha mindenki elhagy, én el nem hagylak! Mindig melletted leszek! Az evangélista nem jegyzi meg név szerint, de az elfogatáskor valószínűleg Péter ragadott kardot, és sújtott le a templomszolga fejére. Igaz a suhintás egy kicsit félresikeredett, mert csak a fülét vágta le, de mégis volt benne erő. Ő meg akarta mutatni, hogy milyen hős.
S aztán itt látjuk őt is a főpapi udvarban, a tűz fénye olykor az ő arcát is pirosra festi, és ilyenkor látni lehet, hogy ki ez a felső ruhájába burkolódzó alak! Felismerik az ott állók, hogy egy ő a názáreti tanítványai közül. Úgy rémlik, hogy vele látták. Többször is megszólítják. S ő háromszor tagad! Nem! Nem! Nem ismerem azt az embert! Nincs hozzá közöm! S aztán – a hajnalt ébresztő kakas hangja állítja meg a tagadás ámokfutásában a szakadék felé száguldó Pétert. Emlékeztet ez a hang! Emlékezteti őt Jézus szavára, aki előre – prófétai módon - beszélt arról, hogy a kakas hangjáig háromszor fog tagadni a hősködő Péter.
Aztán kiment, ki a kerítésen kívül, ahol senki sem látta, és a férfi, a hős, a fogadkozó sírásra fakad. Máté nem beszél arról, hogy Jézus rátekintett Péterre, egyszerűen csak azt írja le, hogy a kakas szava felébresztette Péter lelkiismeretét, és ez vezette beismerésre, elesettségének megbánására, sírásra. Olyan sírásra, amelyből gyógyulás fakadhat.
Látjuk a tagadót! Azt, aki a pillanatnyi helyzetben nem tudott megállni. S mi biztos valamilyen módon különbnek gondoljuk magunkat! S rá kell ébrednünk, hogy a tagadás szelleme bennünk is fészket rakott. Csakhogy egészen más szituációkban, az biztos. De vajon tükörbe nézve nem látjuk meg ezt a tagadót mi is? Péter arcvonásai közül a tagadás mély barázdája ott van a szemünk sarkában. Szívünk állapotát tükrözi vissza!
Olyan sok hétköznapi pillanatot ragadhatnánk meg, amikor a tagadás – különböző formákban megszületett a szívben. Most nem akarok példákat sorolni, hisz a példák olykor le- szűkítik a gondolatainkat.
(Ha azt mondom, hogy gondoljuk végig a színeket és közben megemlítem a piros színt, akkor a legerősebb piros színre fogunk gondolni.)
Mégis mondok egy kulcsszót, amely segíthet bennünket a felismerésben: nem vagyunk jobbak Péternél. Ígéreteink megtartása mindig sikerül? A leghétköznapibb helyzetekben is tudunk Jézushoz kötő hitünkről beszélni? Nem sodor gyakran el a kényelmességnek vagy a félelemnek az árja? S mégis csak könnyebb az árral sodortatni, mint az árral szemben úszni. Vajon hogy állunk a hitből fakadó lelkesedéssel? Nem lesz-e egy a kellemes szabadidő-tevékenységek közül a templomba járás, ha ráérek megyek, de lehet fontosabb dolgom is! Vajon minden döntésemet meghatározza a Krisztus-hitem?
Minap láttam egy filmet. A Bátorság emberei című film az apák hivatásáról szól. Egy keresztyén apának nagyobb jövedelmezéssel járó állást kínálnak, ha kész beállni a csapatba, és hajlandó raktárvezetőként csalni. Vajon egy ilyen helyzetben hogyan állnánk meg? Nem megyünk néha a keresztyénségünkből szabadságra? Komolyan vettem a keresztségemet, a konfirmációi vallástételemet, az eskümet, amelyet a házasságkötéskor vagy presbiterré választáskor mondtam el? Sok-sok kérdést lehetne feltenni – magunknak. S kérem is ne másnak tegyük föl ezeket a kérdéseket.
És így hangozzon el újra a címben megfogalmazott kérdés: Hol van a te kakasod?
Péternek a kakas kukorékolását hallva jutott eszébe az ÚR szava: a kakas volt az élő lelkiismerete. Egy külső figyelmeztetés, hogy rossz úton halad!
Vajon mi emlékeztet újra és újra arra, hogy a kisiklásainkat észrevegyük, a botlásainkat felfedezzük, hogy a bűnünkről számot adjunk? Hogy sírásra jussunk? Hogy valami új kezdődjön el életünkben! Hogy ne szippantson be az örvény?
Nem véletlenül helyeztek templomtornyokra érckakast, hogy emlékeztessen: Ne légy tagadó! Lehet, hogy épp a templomtornyon lévő szélkakas csikordulása emlékeztet az ÚR szavára! Lehet, hogy valamilyen fájdalom vagy éppen seb juttatja eszedbe azt, hogy téged elhívott az ÚR!
Lehet, hogy a polcon porosodó Bibliád. Lehet, hogy a rongyosra forgatott – de sokszor csak gépiesen olvasott Útmutató egy szava. Vagy valaki, aki emlékeztet, hogy neked közöd van az Úrhoz! Nem mondhatod, hogy nem ismerem!
Ha valaki nyitott füllel jár ebben a világban, akkor meghallhatja a kakasszót.
Sokszor már az a félelmetes, hogy már nem is vagyunk érzékenyek a lelkiismeretet felébresztő isteni hang meghallására.
Van egy történet a nagyváros zajában sétáló indiánról, aki a hatalmas forgatagban is meghallja a járda kövei között ciripelő tücsök hangját. Így kellene nekünk meghallani, hogy megszólal a kakas, ébreszt, és felráz a lelkiismeret: Ne légy tagadó!
Péter azt is megtapasztalhatta, hogy milyen az igaz Jézus szava: Boldogok, akik sírnak… Ő keserves sírásra, a bűnbánat sírására fakadt, és tudjuk, minden tagadása és kételye, bipoláris ingadozása ellenére őt a húsvét után hozzálépő Jézus új feladattal bízta meg. Mert Jézusnak nem elbukó szájhősökre, hanem síró, bűnbánó és életújulást elfogadó követőkre van szüksége: Minket is erre hív ezen az estén!
Ámen
Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az ÚR Jézus Krisztusban!
Tegnap Péter tagadását szemlélve gondolkodtunk el azon, hogy a nagyvárosi közegben elrejtett arcunkkal milyen sokszor van alkalmunk a tagadása. S a kérdés így szólt: Hol van a mi kakasunk? Hol van az, aki, vagy ami felkelti bennünk az elszunnyadó lelkiismeretet, s rádöbbent arra, hogy ébredésre van szükségünk?
Amikor a motivációt keressük , akkor ki kell mondani, hogy a félelem, az én-féltés volt Péternél a legerősebb. Egyszerűen elszállt a bátorsága, és nem tudott szembenézni azzal, hogy abban a közegben ő, mint Jézus tanítványa – veszélyben van.
Ma egy nagyon izgalmas epizóddal von be bennünket Máté a passió-történetbe. Nem véletlenül fogalmaztam így a címben: a passió Júdása – Júdás passiója.
Júdás árulási tervéről külön tudósít bennünket az evangélium. A 30 ezüst jelentős értéket képviselt. Az ezüstpénzként megjelölt pénzérték négy dénárral volt egyenértékű. S a korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy egy napszám kb. egy dénár volt. Tehát a 30 ezüstpénz közel 4 hónapi keresetnek számított. Ezt a mai átlag keresetekekel számolva akár 800.000,-1.000.000,-Ft összeget is kitehetett. Tehát amikor a motivációkat keressük, akkor elsődlegesnek számítana az anyagias gondolkodás. Júdás pénz kapott az árulásért. De valószínűleg az ő szerepe nem ilyen földhözragadt anyagiasságban gyökeredzik. Más motiváció is fellelhető: Az a tudatosság, amely a Messiási várakozások egyik karaktere volt:
Van aki azt mondja, hogy Júdás egyszerűen úgy látta, hogy „rossz lóra tett”. Tehát Jézus nem az, akire ő számított. Ebből a körből csak úgy tudott kilépni, ha drasztikus lépéssel kilép. Mások arra próbálnak rávilágítani, hogy Júdás döntése a Messiási várakozásával függött össze. Azt gondolta, hogy a Messiás harcot indít az elnyomókkal. Vannak, akik azt állítják, hogy Júdás, mint egy hazafi, már nem tudta türtőztetni magát, és azzal akarta a „forradalmárt” előugrasztani a szelíd názáretiből, hogy fegyvereseket küld rá. Ha majd jönnek botokkal és kardokkal, akkor csak elkezdődik egy jó kis csetepaté, lázadás. S ismerünk olyan verziókat is, amelyek szerint Júdás értette meg a leginkább a Mestert. És az ő szándéka – még ha nem is tudott megbarátkozni a Mester halálra készülő gondolataival – Jézus akaratát tükrözi. Annyira összetett az ő személye, hogy az okokat nem lehet olyan egyszerűen felsorolni: Pénzéhég vallási vakbuzgalom, csalódottság vagy éppen engedelmesség – minden ott lehet Júdás tettének mozgatórugói között. S egyik sem olyan – amely révén érthetetlenné válna a végső tette: A csalódottságából fakadó öngyilkossága.
Jézus pere folytatódik. Nem állnak meg a főpapok. S mivel a törvényeik szerint nekik nincs joguk senkit halálra ítélni, a vallási színezetű perből politikai pert kovácsolnak. Nincs megállás, megy a menet, az ünnepi készülődést félretéve gyorsan intézkedni akarnak a vallási vezetők. Látja Júdás, hogy nincs megállás. Ez már nem egy ártatlan játék, a főpapok vért akarnak látni. Jobb, ha egy ember hal meg a népért. S Júdás ráeszmél, hogy már megmásíthatatlan a folyamat. Mel Gibson Passió filmjében amikor Júdás visszadobja a pénzt a főpapoknak, és kimegy, az épp ott ugrándozó gyerekek kezdik csúfolni és űzni, s a gyermekek arca hirtelen sátánivá változik. Így roskad le összetörten Júdás egy döglött kecske teteme mellett. Végleg tisztátalanná lett, s a dög kötelét használja fel gyilkos tervének magvalósításához.
A passió Júdásának szenvedése is iszonyú lelki kín: nem találja a helyét a Mester mellett, mert többre vágyik. Átpártol a másik oldalra, s amikor összeomlik, mert ráeszmélt arra, hogy mit követett el, akkor – még nagyobb csalódottságára a főpapok is kiközösítik az árulót. Nem kezdenek bizalmaskodni: hogy „nagy szolgálatot tettél!” Nem kezdik el magyarázni, hogy „már ezután te is idetartozol”, a mi emberünk lettél! Sőt, kimondják: nincs hozzád semmi közünk. Nem érdekel, hogy mit éltél meg, hogy rossz a lelkiismereted? Nem kezdik vigasztalni, felkarolni, nem fogadják be. Júdás ezzel egy olyan légüres térbe kerül, amelyben – szinte természetes – elfogy körülötte a levegő.
S mielőtt Júdás lélektani elemzésében süllyednénk el, hadd idézzem fel azt, hogy azért kerül elénk három epizód-szereplő arca ezeken az estéken, hogy önvizsgálatot tartsunk.
Ha azt mondom, hogy árulók vagyunk, mindannyian tiltakozni kezdünk! De ha a másképp közelítjük meg a kérdést, akkor láthatjuk, hogy Júdás vonásai rajtunk is kirajzolódnak:
Júdásnak nem volt elég Jézus! Valami mást várt! Több pénzt! Több harcot! Határozottabb Messiást! Elégedetlen volt vele! S ezt nem éreztük már néhányszor? Többet váruk! Nekünk ő túl halk, túl alázatos, túl sok empátia van benne mások iránt, s főleg azok iránt, akiket mi nem szívlelünk. Túl nehéz a kereszt, amit nekünk hordoznunk kell. Túl felfoghatatlan a szava. Túl lassan cselekszik, kérjük őt, minden bajunkban, hogy lépjen már végre akcióba, szabadítson meg a gyötrő fejfájástól, és a migrénünk nem csillapul! Szabadítson meg a halálos betegségtől, és a orvosok mégsem tudnak segíteni! Csendesítse le a békétlenséget körülöttünk, mint a tengert lecsendesítette, és a békétlenség, vagy nyugtalanság nem szűnik. Többet várnák tőle, nem oldódnak meg az anyagi gondjaink, az egészségi gondjaik és a nyugtalanságunk. Ezért máshoz kell átpártolni. Van bőven más választék: más vallás, más életforma, más ideológia, más, aki boldogabb életet ígér. Csakhogy azt nem vesszük észre, hogy ilyen helyzetekben hányszor kerülhetünk légüres térbe.
Egy ismerősöm mesélte, hogy daganatos betegégében egy szektához fordult. Abban a hírben álltak, hogy gyógyítanak. S miközben az alkalmukon a „gyógyító erőt” áldásként szóró hatására többen hanyatt vágódtak, ő nem érzett semmit. Csak állt és nézett. S aztán odalépett hozzá a főguru, és szinte átkozódva rontott rá, hogy elrontja a dolgukat. Teljesen üresnek érezte magát. A gyülekezetébe nem mert visszamenni, a szektában nem fogadták be. Ha nem lett volna egy józan és bölcs lelkésze, a légüres térbe került volna.
De hányan kerülnek légüres térbe, mert kilépnek Jézus mellől, mondván, hogy Ő kevés nekik, s hányan hánykolódnak abban az ürességben, amelyet nem tud, s nem is akar megtölteni senki. A sátán csúfolódásának ürességében válik értelmetlenné az élet.
Nem tudjuk, hogy Jézus mit mondott volna, ha találkozott volna az áruló Júdással, miután visszavitte a pénzt. De én nem tudom úgy elképzelni, hogy az, aki arra tanította az embereket, hogy szeressék ellenségeiket, s a kereszten is értük is imádkozott, ne indította volna más útra ezt az elégedetlen embert. Júdás passiója így nem csak abban van, hogy a túloldalon, ahová árulásával átállt, nem fogadták be, hanem abban is, hogy előbb látta meg kötelet, mint Jézus arcát, tekintetét, érte is imádkozó ajkát.
Mi hétköznapi árulásaink közepette is lásuk meg az értünk imádkozót!
Ámen
Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Néhány nappal ezelőtt ez volt az igehirdetés alapigéje, és akkor „Két Jézus” címmel fogalmaztam meg az igehirdetésemet. Judica vasárnapján arra figyelhettünk, hogy vajon Jehosua bar Abba vagy a názáreti Jézus, az Isten fia ad igazán szabadságot. Most újra olvashatjuk az Útmutató jóvoltából ezt az igét, és Barabbás arcvonásai alapján vizsgálhatjuk meg magunkat.
Így szemléltük Pétert, aki tagadásából jutott keserves sírára, a bűnbánat sírására. Így tekintettünk Júdásra, aki az árulása révén légüres térbe került, és nem talált más megoldást, mint a kötelet. S ost előttünk van egy fogoly. Egy nevezetes fogoly, Barabbás.
A per folytatódik, és Pilátus valóban nem talál semmi kivetnivalót Jézusban. Politikai perében teljesen ártatlannak látja őt, s látható hogy keresi azt a módot, amellyel megmenthetné ezt az embert. Valószínűleg a felesége álma ebbe az ügyben jelentősen közrejátszott. Hisz profetikus álmában azt látta ez az asszony, hogy jobb lenne, ha Pilátus nem avatkozna bele ebbe az ügyben. Nincs olyan politikai indok, amely révén el lehetne ítélni. S a mentő ötlet a szokásjogon alapuló döntés: ünnepeken el szoktak bocsátani egy foglyot. Talán a főpapok, és a miattuk odasereglett tömeg belátja azt, hogy nem kell olyan nagyra fújni a Názáreti ügyét. S közben – talán Pilátus legnagyobb meglepetésére – mégis Barabbás mellett kiáltanak az emberek! Kit bocsássak szabadon? - kérdezi a helytartó, és a tömeg zeng: Barabbát!
Van evangélista, János, amely egyszerűen rablónak mondja ezt a foglyot. Lukács pedig leírja hogy a városban kirobbant lázadásért és gyilkosságért tartották fogva. Máté nevezetes fogolynak nevezi, s ezzel is súlyt ad annak, hogy hogy nem egy kisstílű bűnözőt rejt a vár börtöne.
Ahogy Júdásnál is említettem így lehet Barabbásról is elmondani, hogy ő egy lehetett a zélóták radikális csoportjából vagy a szikáriusok közül, akik a sica-ról, a kis tőrről kapták a rómaiaktól a nevüket, hisz az tolongásban képesek voltak a köpenyük alól kirántott kis tőrrel végezni az ellenséggel. Pär Lagerkvist Barabbás c. kisregényének hőse gyűlöletben nevelkedett ember. Tehát egy olyan valaki aki nem kapott szeretetet, és ezért soha nem tudott szeretetet adni. Nem véletlenül csapódott tehát az állandó elégedetlenkedő félkatonai szervezethez. S ez a fogoly, akinek a szeretetlenség és az agresszió tette keménnyé a szívét, valami olyat él át, amit eddig sohasem. Ő lesz a kiválasztott. Valakinek kell! S miközben az ítélet végrehajtóra várt, egyszer csak fordult a kocka, és ő, aki elítélt volt, egyszer csak szabaddá lesz.
A tegnap is említett Passió c. filmben egy bumfordi rossz fogsorú, durva pofát látunk Barabbás szerepében, aki még a szabadság feletti örömét is csak olyan sátáni kacajjal tudja kifejezni, hogy az ember megrémül tőle. Az ijesztő, a vad ember nyer szabadságot, a szelíd és az alázatos szívű helyett.
De hol vannak rajtunk a barabbási arcvonások? Lehet, hogy valaki abban érzi ezt, hogy sosem kapott elég szeretetet. Ezért eldurvult a lelke, ezért nem tud igazán szeretni, nem tud békességbe élni, és nem tud maga körül békét teremteni, mint ahogy lázadás szító volt Barabbás is. Lehet hogy ilyen vonásaink vannak. de ki kell mondani, még a legkifinomultabb polgári környezetben felnevelkedett ember is valójában ugyan úgy magában hordja a a bűn durvaságát. A bűn nem csak úgy tesz durvává, hogy útszéli gazemberré tesz, hanem úgy is, hogy a kifinomultság álruhájában harcol az Istentől való függetlenségért. Sokszor nem tudjuk, hogy mi van a köpenyünk alatt. A tanítványok – amikor a samáriai falu népére tüzet és pusztulást kértek, hallhatták Jézus őket jellemző szavát: Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek! Sokszor mi sem tudjuk. Ott lapul a lázadást szító, rabló, gyilkos a köpenyük alatt.
De én nem csak azt akarom felismertetni veled ezen az estén, hogy potenciálisan mind Barabbások is vagyunk. hanem azt, hogy valóságosan Barabbások vagyunk . Mert mi, akik elveszett és megítélt emberek vagyunk, egyetlen szabadítást tudhatunk magunknak: Nem nekünk kellett a bitófára menni! „Aki helyett Krisztus vérezett..” - fogalmazta meg Barabbásról szóló versét Túrmezei Erzsébet.
Barabbást – zengte a tömeg. Mit tegyek akkor Jézussal? - kérdezte elbizonytalanodva Pilátus. Feszítsd meg! hangzott a válasz. És lánc csörrent, és a fogságtól elzsibbadt kéz újra szabadnak érezhette magát. A napsütéstől elszokott, börtönviselt arc újra rácsodálkozhatott a napra, és úgy érezte, hogy hihetetlen. Ezt felfogni sem lehet. Érthetetlen. Érthetetlen a szabadulás, és érthetetlen a kegyelem. A Gospel Kórusunkkal is énekeltük Amazing Grace – A csodálatos kegyelem című éneket. Két versszaka így szól magyarul:
A szívben él a félelem,
de ébred hit, s remény,
és bátorítja szívünket,
e drága égi fény.
Az Úr kegyelme elkísért
oly sok veszélyen át,
és elvisz otthonodba is,
csak hidd az Úr szavát!
Az ének szövegét John Newton írta. (1725-1807) Ő egy rabszolga-kereskedő hajó kapitánya volt. 1748 május 10-én, hazatérés közben egy nagy vihar kapcsán „hatalmas szabadulást” élt meg. Naplójában azt írta, hogy hajója az elsüllyedés határán volt, amikor így kiáltott: „Uram, könyörülj rajtunk!” Megmenekült és megtért...
Pär Lagerkvist említett regényében valami ilyesmi játszódik le Barabbás életében is. Megragadja őt Jézus szenvedése és halála, és megtér. Kívülről szemlélheti a szenvedést az, akinek része lehetett volna benne.
Így kellene nézni nekünk is Jézus keresztjére. Én, én érdemeltem minden szenvedésed! Helyettem is Krisztus vérezett.
Micsoda kegyelme, hihetetlen és felfoghatatlan kegyelme az Istennek az, hogy mi megmenekülünk. Az elveszett és megítélt ember mégis kegyelmet kap!
Barabbás arcáról már ne a durva ösztön vonásait keressük a magunkén, hanem azt a reményt, amelyet a rabságból szabadságra vezető úton élt át. Jézus halála által szabadok lehetünk.
Ámen