1988-ban, 37 éves korában– gyermekeivel együtt - keresztelkedett meg, S attól kezdve otthona lett a vári templom, lelki családja a gyülekezet. Ő azok közé a felnőttek közé tartozott, akia bimbódzó hitét azzal erősítette, hogy feladatot, szolgálatot vállalt. Jogi ismereteit és ügyvédi gyakorlatát, jártasságát, rutinját ajánlotta fel egyháza – s benne gyülekezetünk részére. Sok gyülekezeti alapítvány és a rendszerváltás után újrainduló egyházi egyesület jogi ügyét vette magára. Előbb a budavári presbitériumban, majd más egyházi fórumokon is megbízatást kapott, hogy a karizmáival gazdagítson sokakat, presbiterként vagy jogtanácsosként.
2012-ben választottuk a gyülekezet felügyelőjévé. Tudta, hogy izgalmas feladatok várnak rá. A lelkészváltás lebonyolítása, a a műemlék lakás átalakítása mellett újat is álmodott. Sok energiát mozgatott meg azért, hogy gyülekezetünk- adottságai révén – kihasználva a kultúra vonzását erősítése a missziói tevékenységét. Megálmodta és megvalósította a Budavári Evangélikus Szabadegyetemet, amelynek szervezésére a vári lelkészként szolgáló püspököt kérte fel. S kézben tartotta az utóbbi időszak egyik nagy projektjét, a budavári orgona építés ügyét.
A vállalt szolgálatai és feladatai felsorolása kevés. Mert ő valóban lelki testvér volt. Fontosnak érezte a gyülekezeti kisközösségeket, és aktív résztvevője, és katalizátora volt a bibliaórának. Csendes, mély hitével, a szíve igére és a szentség ajándékára való nyitottságával szolgált közöttünk. Nem felügyelője, hanem jobb keze volt a lelkésznek.
Derűs szavakkal köszöntötte a gyülekezetet 2017 január 1-jén. Pezsgős pohárral a kezében kívánt áldást és kérte összefogásra, és szeretetre a gyülekezet jelenlévő tagjait. Aztán minden felgyorsult. Még levezetett egy presbiteri gyűlést. Részt vett két bibliaórán és hozzászólásaival hangsúlyossá tette – az ökumenikus imahét témáját elemezve – a megbékélés, a kiengesztelődés szolgálatát. A januári szabadegyetem napján derült fény arra, hogy nagyobb baj van.
Fájdalmai rohamosan erősödtek, az orvosok pedig széttárták a kezüket a gyorsan elhatalmasodó tumor láttán, már műtétet nem javallottak. És január. 30-ra virradóan elment. Tudom, - mert mellette lehettem többször is az utolsó napjain - hogy Krisztushoz ragaszkodó, hívő lélekkel ment el. Szeretteivel, házastársával és gyermekeivel együtt sírunk mi, a vári gyülekezet tagjai.
A tárgyilagos szavak kimondása most könnyebb. De a személyes emlékek összeszorítják szívemet éstorkomat. Valakinek azt mondtam, hogy a fél kezemet vágták le, egy lelki testvérem, küzdőtársam, támaszom ment el. De közben ott él a szívemben a hála is, azért amit Tiboron és karizmáinkeresztül kaptam, kaptunk attól, akit alázatosan szolgált: Az élő Krisztustól!
És tudta, és tudjuk: akár élünk, akár meghalunk az Úréi vagyunk!
Bence Imre