Megérkezésünk után a hétvége első megpróbáltatására sem kellett sokat várnunk: alig valamivel a szobák elfoglalása – és a mi szobánkból nyíló erkély felfedezése – után indultunk a konyhába, hogy segítsünk a vacsora előkészítésében, ami főleg a – számomra leginkább csak (rém)hírből ismert – krumplipucolást jelentette.
Végül sikerrel vettük az akadályt, és a közös étkezés előtt még lehetőség nyílt egy rövid csillagnéző sétára is. Ahogy haladtunk előre, úgy fogytak el mellőlünk a mesterséges fények, és felnézve valami igazán csodálatosnak lehettünk szemtanúi. A sötét égbolton kirajzolódott a Tejút, és megszámlálhatatlan sok ezüst fényecske ragyogott ránk. Egy olyan kép volt ez, melyet órákon át lehet nézni, mégsem unjuk meg. Talán ijesztő is lehet, ahogy rádöbbenünk kicsinységünkre, hogy mennyire aprók is vagyunk. Isten azonban mégis számontart minket, gondja van ránk, soha nem vagyunk egyedül semmilyen nehézségben, fájdalomban. Minden, ami nekünk lehetetlennek tűnik, talán egy lehetőség arra, hogy a mi Istenünk újra megmutassa csodálatos erejét. Ő, aki elhelyezte a csillagokat az égen, aki megformálta a bennünket körülvevő hegyeket, Ő az, aki cselekszik a mi életünkben!
Ezt követően, a vacsora után, megismerkedtünk „Az élet gyöngyei” elnevezésű lelki programmal, mely végigkísért bennünket az egész hétvégén. A karkötőre fűzött gyöngyök mindegyike emlékeztetőül szolgál: külön gyöngy van Istennek, de helyet kapott rajta az én, a szeretet, a csend, a nyugalom mellett az éjszaka vagy a puszta gyöngye is. Miután mindenki elkészült a maga füzérével, lassan nyugovóra tértünk.
Másnap a reggeli elcsendesedés és közös éneklés után túrára indultunk, fel a Galyatetőre. Nagyon szép, „kirándulós” időnk volt, így egészen ki tudtuk élvezni az őszi erdő lenyűgöző látványát. A lábunk alatt zörgött az avar, láttuk a fák közé kúszó ködöt. A kirándulás közben kaptunk néha egy-egy feladatot az élet gyöngyeihez kapcsolódóan: így beszélgettünk olyanokkal is, akiket addig kevésbé ismertünk, máskor pedig egy ideig csendben sétáltunk. Talán meglepő, de ezt a hallgatást egyáltalán nem éreztük nyomasztónak: nem volt baj, hogy csak mentünk a lábunk után, mert közben lehetőségünk nyílt arra, hogy még inkább megfigyelhessük a körülöttünk fekvő csodálatos tájat, az érzéseinket, gondolatainkat, hogy beszélgethessünk Istennel. A szakasz végén egy kis templomhoz érkeztünk, melynek padsoraiba ülve elénekeltünk közösen néhány ifjúsági éneket.
A Galyatetőre érve felmentünk a kilátóba, így közel ezer méter magasságból tekinthettünk le a tájra. Felülről nézhettük a ködöt, ami mint valami tenger vette körül a kilátót. Soha nem gondoltam volna, hogy ami „lent” olykor bosszantó, és szürkeségével talán rossz hangulatot is okoz, fentről ennyire gyönyörű látványt nyújthat! Visszafelé megálltunk egy napsütötte réten, és rövid elcsendesedés után megkaptuk a túra utolsó feladatát: megörökíteni akár a telefon, de még inkább a szív kamerájával azt a csodálatos teremtett világot, melyet Isten ránk, emberekre bízott, hogy műveljük és őrizzük.
A délután hátralévő részében szabadprogram volt, amit mindenki kedve szerint tölthetett el; este pedig közösen játszottunk egyet a kinti sötétben.
A nap végén ismét lecsendesítettük a lelkünket, egy rövid igeszakaszra figyelve. Ezt egy maratoni hosszúságú rabszolgás játék követte: egy egész órába telt, míg valaki az egész csapatot „megszerezte”. Így egy kicsit elhúzódott az éjszaka, de az óraátállítás besegített nekünk: kaptunk ajándékba még egy órát, amit kötetlen beszélgetésekkel, spontán szerveződő játékokkal töltöttünk.
Vasárnap délelőtt a harang hívó szavára gyülekeztünk a hétvége záróistentiszteletére. Az oltár díszítéséhez mindenki hozzájárult: még mielőtt elhelyezkedtünk volna a padokon, rövid felfedező körútra indultunk szálláshelyünk körül valamilyen szép növény vagy termés után kutatva, így mire az utolsó harangszó is elhalt, az asztalt megtelt az általunk gyűjtött színes díszekkel. Számomra különösen is nagy élmény volt, hogy szabadtéren, az őszi erdő és a hegyek látványával körülölelve tartottuk ezt az alkalmat, melyen élhettünk az úrvacsora szentségével is. Annyira felemelő és jó érzés volt részt venni ezen az istentiszteleten, hogy nehezünkre esett az indulás: a záróáldás után még ott maradtunk egy kicsit énekelni.
Ebéd után összeültünk még egy körbe, hogy közösen felelevenítsük a hétvége legjobb pillanatait, beszéljünk az együtt töltött két nappal kapcsolatos érzéseinkről, gondolatainkról, és elköszönjünk egymástól.
A ködöt nem mindig látjuk felülről. Van, amikor belekerülünk: akkor homály vesz körül minket, és kérdések sírnak bennünk. De van Fény, amely áttöri félelmeink, aggodalmaink ködét. Isten a remény fénysugarát küldi lelki sötétségeinkbe: Benne bízhatunk, Nála mindig van remény.
Schneller Hanga
