Alapige:
2 Tim 4,7-8: Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végül eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró azon a napon; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését.
Gyászoló Család! Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Tibor gyászjelentését olvasva furcsa, fájdalmas érzés nyugtalaníthatta szívünket. Először is a lázadás és elégedetlenség érzése. Még dacoltunk vele a betegágya mellet: Tibor, te még nem végezted be, és nem végezheted be a futásodat! Láttuk a hatalmas fájdalmait, kértük az Urat: Végezze be a futását, hogy ne kelljen sokáig hordoznia azt a mérhetetlen fájdalmat, amelyet villámgyorsan elhatalmasodó betegsége okozott neki. S e kérés mellett is tudtuk, hogy voltak még tervei, volt még feladata, családjában, szerettei között és a szeretett gyülekezetében. Tibor – mondhatnánk a gyászjelentést nézve József Attilás daccal, amelyet a Kései sirató egyik vázlatában fogalmazott meg a költő: Ha föltámadnál, magad is szepegve belátnád, mily sületlen tréfa volt ez...
S közben már talán a lelkünkig hatol az ige, s rádöbbenünk arra, hogy a páli szavak milyen igazak. Mert testvérünk a futását elvégezte, a hitet megtartotta. Az életfutására 1951. február 22-én indult el, Pőcze Tibor és Weinberger Margit gyermekeként. A jogi tanulmányai végeztével 1975-ben kezdte meg a pályafutását, mint jogász. A házasélet pályáján már 1974-ben elindult, amikor feleségül vette Aszódi Ilonát. A keresztyén életében pedig – bár a pontos indulást nem lehet egy dátumhoz kötni, - felnőtt fejjel 1988-ban állt a rajtkőhöz, amikor megkeresztelkedett. S futását minden területen elvégezte. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetett volna még előtte némi táv, hanem azt, hogy ahogy futott és tett az élete minden területén, azt minőségi odaadással és odaadó szeretettel tette. Férjként, családapaként, jogászként, és a gyülekezet aktív, szolgálatot vállaló tagjaként, végül felügyelőjeként.
Tibor is megengedné nekem azt a szójátékot, amely az ige kapcsán fogalmazódott meg a szívemben: Ő igazságügy miniszterként hallt meg. Nem azért mondom ezt, mert jogi pályafutásán a leghosszabb időt az Igazságügy Minisztérium kötelékében töltötte, hanem azért, mert az élete során ő felismerte azt a megigazító igazságot, a Krisztusban kapott bűnbocsánat igazzá tevő hatalmát, és ezt szolgálta! Ezért vállalta a gyülekezetben a presbiteri szolgálatot, ezért vállalta fel felügyelőként a gyülekezet vezetését is, mert a Krisztusban kapott igazságot, az Isten megigazító szeretetét ismerte fel, és hitvallásává és küldetésévé tette, hogy ezt a neki adott karizmákkal és tudással, embereket szolgálva, gyülekezeteket, egyházi egyesületeket és a közegyházat is szolgálva segítse. S közben megismertük őt, mint gyermekei holnapjáért és hitéért fáradozó, imádkozó édesapát, majd unokáinak örvendő és lelki életükért tevő nagyapát, s testvért, aki lelkében hordozta - fivére nagy beteg voltában -, hogy miként lehet neki lelki segítséget adni. Mert ő intellektuális vággyal és az evangélium szeretet-melegét megtapasztalva tudta, hogy az életet a megigazító igazság teheti teljessé, jobbá, szentté!
S ha valami hangsúlyos lehet a mai napon számunkra, akkor az az, ami végzetül adatik az embernek. A keresztyén ember nem egyszerűen a jóságban vagy a humánum gyakorlati megnyilvánulásában bízik. Azok csak következményei a hitének, illetve annak az ajándéknak, amit Krisztusban kapott. Amit végezetül kapunk, azt azáltal kapjuk, ami elvégeztetett. Mert amikor – ott a Golgotán - ez a szó elhagyta Krisztus ajkát, akkor Ő valóban megtett mindent értünk, hogy a futásunkat elvégezhessük és a hitet megtarthassuk.
Egyrészt levette rólunk a lelkünket terhelő bűnt, és új lelkületet, és ezzel új lendületet adott, másrészt világossá, és ezért elérhetővé, felfoghatóvá tette, hogy a halál nem a futás célja. Mert a halál olyan az életünkben, mint a búvó patak folyásában a víznyelő, a dolina, ahol az erővel csörgedező víz a föld alá bukik, hogy aztán máshol, új helyen, új lendülettel bukkanjon elő a föld sötétjéből. Életünk - a halál dolináján keresztül el lesz rejtve Krisztusban. Az emberi szem nem látja többé, a hiánya pedig fájdalmat okoz. S közben a hit mély sejtésével tudjuk, hogy a halál nem cél, és végállomás, mert a végezet a búvó patak létében is az óceán. Életünk lebukik – olykor váratlanul, máskor hosszú szenvedések közepette a halál víznyelőjén, hogy aztán a Krisztussal elrejtve érjen az Isten teljességébe, a szeretet óceánjába. Hiszem, hogy Testvérünk, Tibor most ebben az elrejtettségben részesül az Isten teljességében, akinek az igazságát, megigazító szeretetét oly mély hittel hitte, - és akinek a megigazító szeretetét oly gyakorlatiasan tette érezhető, és szolgáló szeretetté.
S amikor együtt sírunk a hozzá gyászoló családdal, a hozzá közelállókkal, akkor csak is az a reménység száríthatja fel a könnyünket és szüntetheti szívünk remegését, amely a feltámadott Krisztus sírjából árad. Lám, Ő győzött az elnyelő mélység felett, és csakis a Ő kezébe kapaszkodva, csakis általa lehet miénk az igazság koronája, amely végezetre eltétetett Tibornak, és nekünk mindannyiunknak, Krisztus által!
Ámen
Édesapja búcsúztatásán fia dr. Pőcze Tamás szólt a gyászolókhoz. Szavait engedelmével közöljük:
Apa
Csak néhány szót szeretnék szólni a család részéről. Először szeretném megköszönni, hogy eljöttek, eljöttetek és itt vagytok amikor búcsút veszünk édesapámtól. Szeretném a magam nevében és az egész családunk nevében megköszönni azt a sok támogató, együtt érző, segítő szót, tettet, gesztust, amit az elmúlt hetekben kaptunk.
Szeretnék ezen felül pár gondolatot elmondani az apámról.
Az elmúlt néhány évben egyre többször vettem, vettük észre, hogy apám elgondolkodik azon, mit is ért el az életében. Bár még nem volt öreg, már abban a korban járt, amikor az ember számára ez a kérdés felmerül. És azt éreztem, hogy néha, főleg, ha rosszabb kedve volt, úgy érezte, hogy nem ért el eleget. Talán azt is, hogy nem volt sikeres.
Mióta elment, ez sokszor eszembe jutott. Elgondolkodtam azon, milyen ember is volt az apám, és bevallom, én egyáltalán nem így látom.
Apám erősen hitt bizonyos alapvető értékekben és elvekben. És – azt hiszem ez sokkal ritkább – amennyire lehetett, ezek szerint is élt. Ő nem volt sem cinikus, sem képmutató. Komolyan gondolta, és életében megélte ezeket az értékeket és ezeket az elveket. A szolidaritást, a tisztességet, a szabadságot és mások tiszteletét nem prédikálta, nem hivatkozási alapként használta, hanem ezekre építette fel az életét.
Apám hitt az emberekben is. Sohasem az egyedüliként érvényesülést kereste, hanem olyan csapatot, közösséget akart létrehozni, amely közösen ér el eredményeket. Sohasem félt másoknak lehetőséget adni. És sohasem arra volt igazán büszke, hogy mit ért el egyedül. Amikor néhány évvel ezelőtt vezető lettem, gyakran fordultam hozzá tanácsért. Mindig arra biztatott, ne féljek támogatni a rám bízottakat, hanem az ő sikerüket tegyem a saját sikerességem mércéjévé. Ő maga is így tett, és évtizedek elteltével is büszke volt arra, egykori beosztottjai milyen eredményeket értek el akkor, és azóta. Élete utolsó éveiben, a Budavári Gyülekezet felügyelőjeként ugyanezzel a mentalitással tette a dolgát. Mondanom sem kell, ez a feladat mekkora büszkeséggel és örömmel töltötte el.
Végül, apám számára a családja minden másnál fontosabb volt. Édesanyám, nővérem, húgom, unokaöcséim és unokahúgaim, sógorom, a feleségem és a nagynéném és az ő családja számára ez a veszteség személyes és pótolhatatlan. Az ő nevükben nem szólhatok, de én elmondhatom: elveszítettem a legjobb tanácsadómat, beszélgetőpartneremet és lelkiismeretemet. Az embert, akihez bármikor fordulhattam, akiben mindig vakon megbízhattam és aki, mint egy kőszikla, mindig ott volt az életemben. Aki biciklizni tanított, akivel versenyt úsztam a Balatonnál, aki soha, sehonnan sem késett el. Aki a lábára csukta a trencséni várkaput, aki nem szerette a majonézt és a pulykás szendvicset. Aki akkor is büszke volt rám, amikor én a legkevésbé sem magamra. Aki feltétel nélkül szeretett. Az apámat.
Ahogy most végignézek rajtatok, akik szerettétek és tiszteltétek őt, azt hiszem egyértelmű, felesleges volt aggódnia. Az ő élete minden valódi mérce szerint sikeres volt.
Isten veled Apu! Nyugodj békében!