Mt 15,21-28
21Jézus azután elment onnan, és visszavonult Tírusz és Szidón vidékére. 22És ekkor egy kánaáni asszony, aki arról a környékről jött, így kiáltozott: Uram, Dávid Fia! Könyörülj rajtam! Leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek! 23Jézus azonban nem válaszolt neki egy szót sem. Erre odamentek hozzá a tanítványai, és kérték: Bocsásd el, mert utánunk kiáltozik. 24De ő így felelt: Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz. 25Az asszony pedig odaérve leborult előtte, és ezt mondta: Uram, segíts rajtam! 26Jézus erre így válaszolt: Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak. 27Az asszony azonban így felelt: Úgy van, Uram! De hiszen a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek gazdájuk asztaláról lehullanak. 28Ekkor így szólt hozzá Jézus: Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod! És meggyógyult a leánya még abban az órában
Kedves testvéreim az Úr Jézusban!
Mire emlékezünk szívesen? Mi marad meg bennünk? Milyen kép vésődik belénk valamiről, vagy valakiről? Milyen történetek maradnak meg? Csak a jóra emlékezünk?? A szép szavakra, nevetésekre, egy kedves dallamra, boldog találkozásra, finom ízekre. Egy jó vacsora íze sokáig megmarad a szánkban, újra átélnénk, újra kóstolnánk. Egy nagy közös családi ebéd, egy ünnepi vacsora emléke könnyen bevésődik. Az ízek, az illatok, mesélgetések. Persze hiába a jó étel és ital, ha nem megfelelő a társaság. Nem mindenkivel ülünk le szívesen, nem mindenkit kínálunk hellyel magunk mellett. Van, akit nem hívtunk, mégis megjelenik. Aki csak rontja a levegőt. Akit senki nem hívott.
Vannak különösen távoli helyek. Nem is földrajzilag, hanem inkább gondolkodásban, érzelmekben, kulturálisan távoliak. Veszélyesek, mert ismeretlenek. Kívül esnek a komfortzónánkon. Idegen, tisztátalan területek, ahová nem érdemes bemerészkedni. Istent nem ismerő arcok, törvényről sosem hallott fülek, érdes kezek, ködös tekintetek. Nagy a forgatag, nagy a hangzavar, szakadt ruhás emberek ezernyi problémájukkal teleírt táblákat tartanak. Pénzért, élelemért, gyógyulásért könyörögnek. Rongykupacok fekszenek a földön, még a szag is más. Értelmetlen és furcsa nyelven egyezkednek a sarokban. Bolond térítők énekelnek hamisan. Démoni hely. Mindeközben mindenki rohan, gyorsan átakar érni. Senki sem áll meg, csak minél gyorsabban ki kell jutni, nem érdemes megállni. Tírusz és Szidón vidéke, fabódés telep a főút mellett, Blaha aluljáró. Idegen helyek.
A kánaáni asszony nem csak egy nő a zsidókat körülvevő pogány népek asszonyai közül. Máté szándékosan változtatja meg Márk szírófőníciai asszonyát kánaánira, egy olyan nép tagjára, akik Jézus korára már egyáltalán nem éltek a környéken. Viszont a zsidók történeteiben annál inkább, mert a kánaáni nép az Ószövetségben a bűnös nemzetséget jelölte. Ez az asszony nem egy volt a pogányok között, hanem maga A pogány asszony. Egy olyan sablonos karikatúra, amit azt hiszem mi is ismerünk, főleg, ha olyan idegen helyekre tévedünk, mint például Budapest aluljárói. Ráadásul ez az asszony hihetetlenül idegesítő. Ordít, utánunk jön. Udvariaskodik és alázatoskodik, amikor nem is igazán tudja, hogy kik vagyunk. Ismerjük, amikor valaki a legtisztelettudóbban kéreget, még kellemetlenebb az egész. A gyerekéről beszél, mintha nekünk nem lenne saját gyermekünk. A problémájáról beszél, mintha nekünk nem lennének saját problémáink.
A tanítványok már nem bírták elviselni a jelenetet, Jézushoz futnak, elállják az utat a pogány asszony előtt. Ide ne merészkedjen, mert nem rá tartozik, amit a mester adni tud. Mi vagyunk a tanítványi tömeg, mi vagyunk a közel állók, mi vagyunk az egyház. Aki ennyire más, nem engedhetjük közelebb. Kérjük az igazolványt és ha nincs rajta, hogy rendes több generációs evangélikus, nem valószínű, hogy beengedjük a körbe.
Az asszony hangját persze nehéz elnyomni. Erős akcentusával kiáltozik: Kyrie eleison! A tanítványok szintén felemelt hangon versengve mondják Jézusnak: Apolyson! Küld el őt! Apolyson-eleison, egybefolyik a két görög szó. A nagy kavarodásban ott a poros utcán csak a tanítványi apolyson, „küld el őt” érvényesül, és talán csak sejtjük, hogy valahol az elutasító hangok között, a körön kívülről felsír a Kyrie eleison! Könyörülj rajtam Uram!
Ezt az eleinte hangos és idegesítő, majd elfojtott könyörülj rajtam kiáltást úgy tűnik senki sem hallotta igazán, de talán mi most mégis felfigyeltünk rá és átvezet minket a másik oldalra. Nem kell az életben hatalmas problémába ütközni, hogy kétségbe essünk, hogy féljünk, hogy aggodalmaskodjunk. Ezernyi gondunk van, amikből szabadulást remélünk. Mégis a gyermeke gyógyulását váró anya képe mindannyiunknak ismerős lehet. Ha nem is vagyunk anyák és apák a szeretteink elvesztésének veszélyét nagyon át tudjuk érezni. Ilyenkor mi is mindent bevetünk, ami segíthet. Minden praktikát kipróbálunk, minden orvost megkérdezünk. Aztán, amikor már mindenhonnan elküldtek, mindenhonnan kidobtak és nincs más lehetőség, mi is könyörületért kiáltva menekülünk Isten lábához.
Ám, mi van akkor, ha Ő sem hallgat meg? Kedves testvérek jól ismerjük, hogy hányszor hallgat az Isten! Mit mondhatunk ilyenkor, amikor kemény falakba ütközünk? Amikor imádságunk elveszik a hangzavarban? Lassan ránk telepszik az a csendes kétségbeesés, amiből nagyon nehéz kimozdulni.
Ám, ez a pogány asszony nem áll meg itt. Nem érdekli a látszólagos érdektelenség. Átverekszi magát a tanítványokon. Leborul Jézus elé, kérdőjelként Jézus útjába fekszik. Megtehetné, hogy feladja és elfordul, de az olcsó megoldások csak a kevés fájdalmat megélt embereket érdeklik. Aki igazán elveszett, aki nem lát semmilyen megoldást maga előtt, az bármit odaadna. Az asszony a maga csupasz reménytelenségével leborul Jézus elé.
Uram segíts rajtam! Azonban Jézus válasza továbbra sem olyan, amire szívesen emlékezünk. Persze, ne legyenek illúzióink a korabeli Palesztínáról, ugyanúgy megvoltak a bevett kifejezések, ahogy ma is. A pogányokat kiskutyának nevezni akkor teljesen normális volt. Jézus szavaiban nem is ez a megdöbbentő, hanem a továbbra is fennálló elutasítás. Miért nem segít az Isten! Miért nem hallgat meg az Úr! Milyen Isten az ilyen?!
Ám az asszony nem áll meg itt. Nem állhat meg itt. Aki, igazán reménytelenül érkezik és pillantja meg a remény aprócska szikráját, nem tud itt megállni. Belemegy a Jézus által behozott metaforába, mer vitába szállni. Az övé a legjobb mondat a történetben: Úgy van, Uram! De hiszen a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek gazdájuk asztaláról lehullanak. Ebben a mondatban ott csillog a remény, a szeretet, a hit hármassága.
A gyógyulás reménye, a lánya iránti szeretet és az akkor még talán csak hírből ismert Úrba vetett hit átemeli a kétségbeesésen és valami történik. Lehet, hogy az asszonyé a legjobb mondat a történetben, de Jézusé az utolsó szó! Az utolsó szó, ami nem elutasító. Az utolsó szó, ami felszabadító, gyógyulást hozó. Nehéz magyarázatot találni arra, ha nem kapunk választ imáinkra. Kétségbeejtő, ha néma marad az Isten, de tudnunk kell, hogy a reménytelenség kapujában, mégis igent mondd, felszabadító gyógyulást ad a hozzá menekülőnek. Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod! És meggyógyult a leánya még abban az órában.
Mire emlékezünk szívesen? Talán eddig erre a történetre nem igazán. Talán korábban nem tudtuk hova tenni az asszony másságát, a tanítványok felsőbbségét és főleg Jézus némaságát. Talán ma is rémiszt az ismeretlen, talán nehezen ülünk le sokakkal egy asztalhoz, sokszor visszafordulnánk, ha elveszik kiáltásunk. Jézus azonban maga megy idegen és távoli helyekre. Gyógyulást és békességet hoz. Az Isten kegyelmének morzsája elég a teljes életre. Eltörli a különbségeket és az asztalához hív mindenkit, aki reménytelenségében hozzá kiállt. Az utolsó szó Jézusé és nem elutasító! Ámen