Mt 28,1-8. Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán, elment a magdalai Mária és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt. És íme, nagy földrengés volt, az Úr angyala leszállt a mennyből, odament, elhengerítette a követ, és leült rá. Tekintete olyan volt, mint a villámlás, és ruhája fehér, mint a hó. Az őrök a tőle való félelem miatt megrettentek, és szinte holtra váltak. Az asszonyokat pedig így szólította meg az angyal: „Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg azt a helyet, ahol feküdt. És menjetek el gyorsan, mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt. Íme, megmondtam nektek!” Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól, félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak.
Ünneplő Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Ez az én helyem! - Egy közösségi játék ez, amelynek a címe utal is arra, hogy mit kell tenni. A körben lévő üres székre kell csapni egy nagyot, hangosan kiáltva: Ez az én helyem! S aki rácsap a székre, az ülhet oda!
Ez az én helyem! Mintha a szombat elmúltával ez a játék jutott volna eszébe egy játékos kedvű angyalnak, s nagyot csapott a sziklasír bejáratára! És az ütés erejétől megremegett a föld, s az elhengeredett kő kényelmes ülőalkalmatosságnak bizonyult: Ez az én helyem! Az angyal tehát elfoglalta a helyét! Azt a követ, amelynek máshol volt eredetileg a helye. Azt követ, amelyet többen hengerítettek a sír szájához és ki is ékeltek. Azt a követ, amely eddig a holtat, a kereszten megholt Krisztust takarta e bámész szemek elől.
Ez az én helyem! - szólt az angyal, és ráült a kőre, mert tudta, hogy ott lesz feladata. Nem azért hengerítette el a követ, hogy Jézus ki tudjon rajta lépni, hanem azért, hogy az üres sírnak lehessenek szemtanúi. Mert kő nem az Isten előtt lett volna akadály, hanem az ember előtt, aki a kőtől nem látta volna azt, hogy mi is történt azon a hajnalon.
Ez az én helyem! - az asszonyok megint csak tisztában voltak a helyükkel és a szerepükkel. A kor társadalmi szokásai őket tették a kegyelet megadóivá. Ehhez azonban tájékozódniuk kellett. Mentek, hogy lássák a külső körülményeket, és fel tudjanak készülni mindenre. S közben maguk sem gondolták, hogy mit számukra a sír látványa jelenteni. Először talán azt gondolták, hogy csupán a test megkenetése miatt tájékozódnak, aztán mégis első tanuk lettek. Az üres sír, a Jézus feltámadásáról egyetlen tárgyi bizonyítékként tátongó üres sír tanúi. Ez az én helyem! - mondták az asszonyok, akik egyszerűen csak a Jézushoz való kötődésből igyekeztek a sírhoz. És nem gondoltak arra, hogy az Ő helyük valóban Jézus mellett van, de nem a sírban nyugvó, hanem az életre támadt Krisztus mellett.
Ez az én helyem! Az asszonyok az angyal szavának engedelmeskedve megnézték a helyet, ahol a test még órákkal előbb pihent. De miközben szemlélték a helyet, nem gondoltak arra, hogy előttük Jézus maga is rátette a kezét az életre, és ezt kiáltotta: Ez az én helyem! Nem a sír az én helyem! Nem a halál, hanem az élet az én helyem! Mert megölhették ugyan hitvány zsoldosok! Átszegezhették kezét és lábát! Sírba helyezhették, akik úgy gondolták, hogy az „Elvégeztetett!” csupán azt jelenti, hogy befejeződött minden! De az Ő helye akkor is az élet. Luther erről mondja azt, hogy Jézus neve az „Nincsen itt”! Mert bár megjárta a holtak hazáját, hogy a remény lángja felcsillanjon azoknak is, akik már a sírban nyugszanak. De az Ő helye itt van – köztünk, hogy az életünk vigasztalója legyen. Mert erőt vesz rajtunk is a csüggedés és a félelem, sőt a halál is, de ahol Jézus jelen van, ott múlik a haláltól, s az életünket fenyegető minden erőtől való félelem. Az ő helye nem a sírban van, hogy kegyelettel emlékezzünk rá, hanem köztünk, – földi vándorok között - hogy társunk maradhasson minden félelemünket oszlatva, és minden örömünket megszentelve!
Ez az én helyem! De vajon ezen a reggelen nem kellene világosan látni azt, hogy mi hova tesszük le a voksunkat? Akik felnőttként keresztelőre és konfirmációra készültök, s akik örömmel jöttök évről évre a feltámadás liturgiára, vagy éppen most vagytok itt először: ki tudjátok-e mondani, hogy hol a helyetek?
Ez az én helyem! Az asszonyok útját látva tudom, hogy mindenkinek, aki megérezte, hogy Jézus mellett a helye, egyben a küldetésben is van a helye. Az asszonyoknak hangzott a megbízatás: menjetek, mondjátok meg tanítványainak, s ők engedelmeskedtek, és elmentek, hogy elmondják a hírt. Mi is így kapunk helyet a küldetésben. Mert a keresztségünk, mint Jézusba merülésünk, nem öncélú, nem a magunk békésségére van csupán. A konfirmációnk nem öncélú: nem azt jelenti, hogy a magam megnyugtatására vállalok, vagy vállaltam valamit. Mindkettőben ott rejlik az, hogy nekünk a küldetésben van a helyünk! A feltámadás hírének továbbplántálásában, a feltámadott Krisztus evangéliumának, szeretetének, bűnbocsánatának továbbsugárzásában. Ez a te helyed!
A feltámadott Krisztus tegye rá most a szívetekre a kezét, és mondja azt, hogy: Ez az én helyem! S aki feltámadott és él, legyen jelen a világban, bennünk élve! Ámen