Krisztusban kedves Testvérek! Szeretett gyülekezet!
Néhány évvel ezelőtt kedves kolléganőmmel egy kutatást végeztünk visszaeső és többszörös visszaeső bűnelkövetők körében. A vizsgálatban résztvevők 40 év fölötti férfiak voltak, többen a megkérdezettek közül akár már 60-70 évesek is. Közös jellemzőjük az volt, hogy életük jelentős részét börtönben töltötték. A börtön számukra nem a kivétel volt, nem az „egyszer bebuktam” helyszíne; hanem életük – szinte – elsődleges tere: a főszabály.
Ezek a férfiak a börtön világát ismerték a legjobban, jobban, mint a kinti világot. Nem mondhatjuk, hogy a börtön az otthonuk volt, mert a büntetésvégrehajtás nem lehet otthon – de az mindenképpen igaz, hogy a benti törvények (amelyek vitán felül farkastörvények, de mégis egyfajta rendszert jelentenek) élhetőbbek és ismertebbek voltak számukra, mint az általunk ismert valóság szabályai. (Talán látták a Testvérek közül többen a Remény rabjai c. filmet, ami alapján ez a helyzet ismerős lehet.)
Számukra az önállóság, az egyéni döntés, a rendezett hétköznapok egyszerre voltak szürkék és unalmasak, ugyanakkor félelmetesek is. Egy világ szigorú rendszabályok nélkül… az állandó, új és újabb kísértés; az új és újabb bűnök színhelye.
Ezekben a férfiakban természetszerűen sok volt egyéni vonás, minthogy minden ember különbözik, és mindenki – még az ekképpen bűnös ember isIsten arcának különböző vonásait hordozza – de talán még több volt bennük az azonosság.
Azon túl, hogy mindannyian a földi igazságszolgáltatás és a többi ember szemében is bűnösek voltak, a legnagyobb közös osztó: az életükben lévő hiány volt. Az emberi szükségletek egészen alacsony szintjétől, a legmagasabbig: mindenből hiányuk volt.
Hiány volt az életből, mert hiány volt az ételből. Több olyan fogvatartott volt, aki megemlítette, hogy gyermekkorában éhezett. A 20. század 70-es éveiben, annyira nem volt semmijük, hogy éheztek. Volt, aki elmondta, hogy ő gyermekkorában megfogadta, hogy bármi áron is, de mindig tele lesz a hűtőszekrénye, mert ezt a létállapotot nem akarja a gyermekeinek átadni, megmutatni…
Az éhség azonban nem az egyetlen hiány volt ezekben az életekben. Hiány volt a biztonságból – mindenféle tekintetben. Sokaknak nem, vagy alig volt fedél a feje fölött, a család egy ingatag és folyton billegő „építmény” volt, amelyben a szereplők nap nap után változtak… Sokan nőttek fel intézetekben, gyermekotthonokban, és nem kevesen közülük már fiatalkorukban is bűncselekményeket követtek el, ami miatt a javítóintézetbe kerültek. Az élet fonák és torz tükre az, amikor valaki a javítóintézetes szavalóverseny képét őrzi legszebb emlékeként…
A hiányok tornyot építettek ezeknek az embereknek az életében, és ők a toronyból a börtönfalak közé zuhantak.
Étel- (élet…), otthon- és szeretethiány – az emberi törvények értelmében – egyenes út a bűnös élet felé; természetes tehát elindulni a bűn útján.
Mai igénk legismertebb mondata pedig az, hogy hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az ÚR szájából származik.
Nemcsak kenyérrel él…
Vagyis mi – átlagos, hétköznapi emberek, akik nem lettünk bűnelkövetők – hamar tudnánk a megoldást ezeknek az embereknek a sorsára. Mi, a meleg lakásunkból, kényelmes otthonunk falai közül, egy megrakodott hűtőszekrénnyel, bölcs tanácsként mondhatnánkaz éhezőknek, az utcán koldulóknak, a háborúban szenvedőknek (az elől menekülőknek), vagy akár az emberi bűn útjára lépőknek, hogy „tudhatnád, hogy nemcsak kenyérrel élünk, ne légy ilyen szűklátókörű, ne légy ilyen fukar az élettel…., hallgasd Isten igéjét, és minden megoldódik….”
Igen. Ezen ige alapján – és tudnánk még csokorba válogatni néhányat – nagy bölcsességeket tudnánk mondani. És tudnánk dühösek lenni az emberre, – kevélységből, dölyfből, Isten és ember előtti elbizakodottságból – az elesettsége, a tehetetlensége, de legfőképpen a bűne miatt.
Ha azonban egy kicsit mélyebbre ásunk, vagy más irányból tekintünk a Mózes könyvéből származó gondolatokra, hamar szemben találhatjuk magunkat az Úrral…., hamar ágálhatunk Isten ellen is…
Mert hiszen, felmerülhet bennünk – és nap, nap után fel is merül – hogy feltegyük a kérdést: Uram! Te tényleg azt hiszed, hogy olyan könnyű kenyér nélkül meglenni? Rendjén való, hogy vannak még ma is – a 21. században, amikor a világ egy része már dőzsöl – akiknek nincs meg a betevő falatja? Rendjén való, hogy van olyan, akik éhezik, nyomorog??
Ismerjük ezeket a kérdéseket. Kérdések, amik szétfeszítik az ember szívét, amik nap mint nap felbugyognak bennünk, a nyomor, az elesettség láttán – kiváltképpen most: háború idején.
„A nemcsak kenyérrel él az ember”… – egyszerűnek tűnő és mindenki által talán unásig ismételt – sorai tehát kardot vonnak ki a mellvértünkből: ember és Isten ellen is.
De csitítsuk le egy kicsit a lelkünket! És nézzük rá másként erre az Igehelyre. Nem, nem azért, mert az Úr nem bírja el a dühünket és kérdéseinket – elbírja mindkettőt. Ő az Atya, a Mindenható, akinek nincsen szüksége arra, hogy mi itt a Földön, kicsinységünkben és töredezettségünkben rehabilitáljuk vagy mentegessük Őt. Az igére való rátekintés és az odafigyelés nem ezért szükséges. Hanem azért, hogy legalább egy kicsit igazságosak legyünk.
Isten ugyanis ezen a helyen korántsem a fotelben ülő, a kályha mellett melegedő embereknek szánja üzenetét. Nem a kényelemben ringatózó középosztálybelieknek szól Isten szava ehelyütt: hanem egy sokat próbált, egy sok szenvedést kiállt, egy fogságból szabadult népnek. Akit …. az ÚR a pusztában tartott negyven éven át, hogy megsanyargatva és próbára tegye őket, akit sanyargatott és éheztetett…
Isten próbára tette a népet, megvizsgálta a szívét, hogy tanítsa őket… Isten tanítása tehát nem a kényelemben lévőknek szól. Az Ige így érthető, az emberi szív és elme számára is megemészthető. Istennel szembeni dühünket, kétségeinket tehát felfüggeszthetjük…
Akkor tehát az ember a hibás. A hajléktalan, a nyomorult, a bűnelkövető….
Nem, vagy legalábbis korántsem kizárólag az ő egyéni bűne ez.
Tény, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Tény, hogy a kenyér önmagában nagyon kevés, de az is ugyanígy tény, hogy a kenyér nélkül mégsem maradunk életben… Ugyanakkor azt is fontos látnunk, hogy ezekben az életekben a hiánytávolról sem az étel és a jómód hiányában tetőzött.
A hiány a biztonságban és leginkább pedig a szeretetben jelentkezett. Az emberek, akik a bűn útjára léptek, nem találkoztak az emberek szeretetével életük kezdetén, és későbbi életük folyamán sem. Ezek az emberek azonban – ellentétben a fogságból szabadult választott néppel – nem látták Istent, mint lángoszlopot, nem érezték, hogy Isten mellettük áll kétségbeesésükben, nem kaptak az égből potyogó mannát, de legfőképpen nem hallották Isten szabadító szavát. Mert bár volt olyan is, aki vallásos közösségben nőtt fel, de a szabadító szó hozzá sem jutott el: csak a kötelek, a megkötözöttségek és a félelem…
Nem megoldás tehát sem az Isten ellen felcsapó dühünk, sem a bűnösök hibáztatása… Marad tehát a manna és Ige nélkül meglévő embertömegek nyomorúsága? Marad, és mi nem tehetünk semmit sem?
Krisztusban kedves Testvérek!
Mielőtt megkíséreljük ezt a kérdést (emberi erőnk fogyatékosságával) megválaszolni vagy legalábbis utat keresni benne, olvassuk el ismételten mai igénket.
Isten igéjének első sora ekképpen szól:
Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az ÚR a pusztában negyven éven át…
Emlékezz vissza az egész útra! A férfiakat, akikkel a börtönökben beszélgettünk, épp erre kértük. Arra kértük, mint az Úr az embereket, hogy emlékezzenek vissza az egész útra, amelyen jártak. Ami az interjúk során talán leginkább meglepett minket, hogy ezek a bűnös emberek ezt a számvetést nem először teszik meg. A beszélgetésekből az tűnt ki, hogy a börtönben ülő emberek talán sokkal többször és alaposabban végigelemezték már az életüket, mint mi magunk. Ők, a fogságban lévők, számot kellett, hogy vessenek magukkal és a mögöttük álló évekkel. Hogy helyes megoldásokra jutottak-e… nem tudom. Mindenkinek volt valamiféle magyarázata a saját „elrontott” életére.. Mindenkinek megvolt a saját – divatos szóval élve – narratívája arra, hogy miért lett bűnöző. Mind tudott valamit arról, hogy mi juttatta őt ide: a család, a társadalom, a szeretet hiánya…
De vajon mi, akik szabadon – legalábbis a börtönrácsokon kívül élünk – végigjárjuk-e fejben az életünk útját? Vajon mi számot vetünk-e az életünkkel? Vajon mi látjuk-e – legalább utólag – Isten által rendelt szabályszerűségeit? Felismerjük-e, amikor Isten próbára tesz? Mi közelebb kerülünk-e Hozzá nap, nap után? Felismerjük-e, amikor nehéz idők után mannával táplál? Látjuk-e, hogy a manna maga a kegyelem, amit ingyen kapunk? Érdemeinkre való tekintet nélkül? És mi, akiknek többsége a család szeretete által, a biztonságos életünk által feltétlenül meghallhatta Isten hangját ebben rideg és szigorú világban, vajon mi továbbadjuk ezt a kegyelmet – másnak ingyen?
És végül, de nem utolsó sorban felismerjük-e egyáltalán a hétköznapjainkban – a Szentíráson keresztül, a teremtett világra és a többi emberre nézve – hogy a mi Istenünk milyen csodás?
Mert hiszen a mi Istenünk nem csak kegyelemmel és mannával táplál, hanem szabadságot is kínál! Szabadságot, és a szabadság által felelősséget és feladatot bízott ránk. Ahogyan a 8. zsoltár szavai mondják: Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. 7Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: 8a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, 9az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak. 10Ó, URunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön!
Úrrá tetted kezed alkotásain… Milyen nagyszerű Úr a miénk, aki nem köt minket gúzsba és nem tesz minket szolgáivá. Hanem: szabadságot kínál. Aki úgy uralkodik, hogy teret ad a gyermekeinek…, aki a tenger halait, az ég madarait az ember lába elé veti, aki megengedi, hogy utat válasszunk…, aki még azt is megengedi – mint egy bölcs szülő – hogy a gyermekei hibázzanak…
Vajon látjuk-e a földi törvényszerűségek – sokszor elkeserítő sötétsége és borúja mögött – azt az Urat, akiről Laczkfi János így ír :
Hála neked, hogy
nem mérhető és látható Isten vagy,
hanem mérhetetlen és láthatatlan.
Hogy nem az egyik lehetséges Isten vagy,
hanem a lehetetlenek Istene.
Hogy nem kiszámítható Isten vagy,
hanem kiszámíthatatlanul leleményes.
Hogy nem szenvedélymentes,
unottan közömbös Isten vagy,
hanem a szenvedélyes önkívületé.
Hogy nem irgalmatlan Isten vagy,
hanem olyan, akinek irgalma égig ér.
Hogy nem hatékony Isten vagy,
aki megköveteli híveitől a növekedési
százalékokat, hanem türelmes.
Hogy nem haragvó Isten vagy,
hanem késedelmes a haragra.
Köszönöm, hogy nem személytelen
természeti erő vagy,
hanem személyes szerelmes.
Köszönöm, hogy mérhetetlen létedre
mérhetővé, kicsinnyé tetted magad értem.
Hogy láthatatlan létedre
látható alakot öltöttél értem.
Hogy bár hatalmas vagy,
emberméretre zsugorodtál értem.
Hogy bár emberméretre zsugorodtál,
isteni erő sűrűsödött benned.
Hogy bár isteni erő sűrűsödött benned,
elszenvedtél mindent,
többet is, mint az ember.
S bár elszenvedtél értem mindent,
mégis az öröm Istene voltál.
S bár az öröm Istene voltál,
nem érted be a saját örömöddel.
Bár szomjaztam rád,
te jobban szomjaztál rám.
Bár esküdözöm,
hogy mindent odaadnék érted,
te valóban mindent odaadtál értem.
Vajon látjuk az öröm Istenét, aki nem éri be saját örömével? Látjuk-e, hogy amikor szomjaztam, akkor ő jobban szomjazik rám? Tudjuk-e és értjük-e, hogy Isten ránk való szomjúsága azt is jelenti, hogy nekünk is feladatunk van a szomjazóval? Hogy a szenvedélyes önkívület Istene, önkívületes szeretetében azt várja, hogy mi is ilyen szenvedéllyel éljük életünket: Érte és egymásért. Hogy a mi Urunk Jézus Krisztus mindent ért, csak egymás iránti közönyünket és a szív bezártságát nem? Tudjuk-e és értjük-e, hogy ez a szabadságot adó Isten feladatokat és felelősséget is adott a szabadságunkhoz?
Mert ahogyan az Úr a teremtett világot ránk bízta, a másik emberre való odafigyelést is ránk bízta. Azzal, hogy Isten szabadságot adott az életre, a másik arcának megpillantását is ránk bízta: az éhező, a nyomorgó, a szenvedő, a szeretetre éhes ember arcának megpillantását… Azt a szenvedélyt, hogy kíváncsiak – valóban, belülről – kíváncsiak legyünk a másikra, ahogy ő is igazán kíváncsi ránk, az egész életünkre. Mert – ahogyan egy nagyszerű keresztény szerző írja –Istent érdekli az a folyamat, amin végigmegyek. Az egész folyamat, amin végig haladok.
Legyünk tehát kíváncsiak mi is a saját életünkre. Saját életünkre, Isten arcának tükrében, és saját életünkre a másik keservének tükrében. Mert bár a manna – a kegyelem – az Úrtól jön, a vigasztalás, a támasz tőlünk, embertől is kell, hogy érkezzen.
És Isten kegyelmes vigasztaló szeretetét, akkor tudjuk majd igazán megosztani a másikkal, ha mi is kíváncsiak vagyunk a másik életének egész útjára. Mert az egész élet megismerésével már nem az Isten és ember elleni ágálás vágya tör ki belőlünk, nem Isten vagy az ember hibáztatása; hanem Isten szeretetének vigasztaló szava.
Úgy legyen! Ámen!
Imádkozzunk: Drága Jó Istenünk: Boldog az, akinek ereje te vagy, Istenem, akinek szívében a te útjaid vannak. Éljünk úgy, hogy a Te útjaid, a mi útjaink legyenek, hogy erre az útra minél többen térhessenek odafigyelésünk által. Istenünk add, hogy meglássuk a Te vigasztaló voltod, észrevegyük a mannát, amit kegyelemként küldesz nekünk – amit a pusztában lévők előtt az emberek nem ismertek – és mi sem mindig ismerünk fel. Urunk add, hogy a vigasz mannájából másnak is adjunk, ha kell kenyérrel, ha kell szeretettel, ha kell, vigasztalással. És legfőképpen add, hogy közömbösségünk soha ne zárjon el Tőled.