„Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt 20,28)
A szolgálatról sokszor olyan kényszerű tevékenységek jutnak eszembe, mint pl. a sorkatonai szolgálatom szigorú rendszere, mely kezdetben érthetetlennek tűnt a szememben (miért kell nekem ölni tanulni?), ám visszatekintve hálát adok az ott szerzett különleges tapasztalatokért, hiszen ezeken keresztül hívott el Urunk az Ő szolgálatára. Eszembe jutnak azonban azok az idők is, amikor a hatvanas évek vége felé Madocsai Miklós lelkész iratterjesztési helyettesítésre kért meg, amit viszont örömmel vállaltam. A Schütz Kórus munkájában is szívesen vettem részt: örömet, élményt nyújtottak a közös szolgálatok. A presbiteri tevékenységemben is érzem Urunk biztató, elkötelező szeretetét. Biztató, mert tudhatom: az ő követésében, küldetésében jó úton járunk; Szentlelke által vezet bennünket, bátorít a további szolgálatra a környezetünkben, a gyülekezetünkben, hogy továbbadjuk mindazt, amit tőle kaptunk. Elkötelező, hiszen keresztségünk által az Övéi vagyunk: kiválasztott bennünket és a földre jött értünk, ahogy egyik szép karácsonyi énekünkben énekeljük. Nem olyan elköteleződés ez, amely „foggal-körömmel” való kényszer lenne, hanem örömteli, hálával, szívesen végzett tevékenységet jelent életünkben azon a területen, ahová állíttattunk. Gyülekezettörténeti munkacsoportbeli tevékenységem során hálás szívvel figyelhettem Urunk áldott munkálkodását gyülekezetünk életében.
A szolgálat másik aspektusa, amelyről Jézus a Zebedeus-fiak történetében szól, a saját szolgálata, ami az egész világot átfogó megváltói mű legmélyebb pontja, melyet a fenti igében így olvasunk: „…hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Ez rám is vonatkozik! Felfoghatatlan! Luther erről az igéről így írt: „Amit Krisztus tett, méltó arra, hogy mindig róla énekeljünk, prédikáljunk és beszéljünk s érte viszontszeressük. Mert kibeszélhetetlen nagy dolog az, amikor Isten Fia szolgám lesz, aki annyira megalázkodik, hogy bűnömet is, sőt az egész világ bűnét vállára veszi és hordozza, nékem pedig ezt mondja: Te immár nem vagy bűnös, hanem én lépek helyedbe. Bűnöd az enyém. Bűnben lehet az egész világ, te azonban nem, mert rajtam minden bűnöd! Ki tudná ez felfogni?” (Jer, örvendjünk keresztények! Győr, 1938, 146. o.). A passió, a szenvedéstörténet felé közeledve ez – a hálaadáson túl – még inkább indít a szolgálatra, az evangélium örömhírének, Urunk szeretetének tovább sugárzására. Ma, amikor a pandémia miatt amúgy is elszigetelődtünk egymástól, különösen is fontos megtalálni a lehetőségeket a kapcsolattartásra, a közösség megélésére. Jó tudnunk, hogy Urunk mindenek felett való Úr, hatalma van a járvány felett is! Ő tud a mi nehézségeinkről, nyomorúságunkról!
Úgy gondolom, gyülekezetünkben is fontos, hogy figyeljünk egymásra, támogassuk egymást – akár fizikai, akár lelki segítségnyújtással. Lehet, pusztán azzal, hogy a másikat meghallgatjuk, segítünk terheinek hordozásában. Az egymásért való imádkozás is nagyon fontos szolgálat.
Urunk áldja meg szolgálatunkat, életünket, hogy Rá mutató, dicsőítő élet lehessen gyülekezetünk közösségében.
Herzog Csaba