„ Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, …”
Az ember hite imbolyog, ingadozik a mindennapok történései során. Azt azonban többször megtapasztaltam, hogy amikor valóban nagy a baj, szívet szorító a fájdalom, amikor az aggodalom mélybe taszít, lenyúl értem egy kéz, és felemel. Megszólal egy hang és megvigasztal, vagy bátorít. Meglök valaki és elindít a megoldás felé.
Így történt ez 1995-ben is, amikor a János kórház előtti villamosmegállóban álltam és kezemben tartottam a lezárt borítékot. A leletet. Kinyitottam. Mindig kinyitom, hiszen rólam szól. Annyit a laikus is érthetett az írásból, hogy rosszindulatú melldaganat.
A beálló villamos nélkülem ment tovább. Én csak álltam, kissé döbbenten, pedig sejtettem a bajt, hiszen azért mentem szűrésre. A következő villamosról Gábor, a férjem szállt le. Hogy hol volt dolga, s miért éppen akkor toppant mellém, nem tudom, de ott volt és már nem tartottam egyedül a leletet.
Azon a napon az Útmutató igéje ez volt:
„Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét”. (2 Tim. 1: 7.)
Valami különös gépezet indult meg körülöttem. Mindenki segített. Felsorolni is lehetetlen. Családtagok, régi konfirmandus társak, a főnököm, munkatársak, lelkészek, gyülekezeti tagok, barátok, és persze a doktorok.
A betegség kilátásai változóak lehetnek, de az biztos, hogy a műtét, a sugárkezelés, a kemoterápia 10 hónapot vett igénybe. Ezalatt, amikor meggyötörtek a belém került vegyszerek, vagy fárasztott a sugárterhelés, mindig előttem állt a biztató mondat, amit az első napon kaptam.
Ma már túlélő vagyok. Az azóta eltelt 19 év alatt tudtam még dolgozni, családot alapítottak gyermekeink, s férjemmel együtt örülhetünk öt nagyon kedves unokánknak. Tudom, a kapott időm ajándék és ez az ige mindig velem van.
2014. szeptember Sass Gáborné Szabolcs Enikő