Czenthe Anna
Milyen jó, hogy nem úgy vagyunk Istennel, mint a Quimby énekese, Kiss Tibi az édesével, akit sehol se talál, pedig volt keleten, járt nyugaton, déli legelőn, északi ugaron, sorstalan utakon fejvesztve kutatta őt…
Milyen jó, hogy Isten tuti biztos pont, mindenütt velem van, mindenütt biztat: sötét utcákon, nehéz döntések előtt, fontos megmérettetésekben, hatalmas tömegben, otthon magányosan, mikor valakit megbántottam, mikor engem bántottak meg, mikor nincs időm semmire, mikor aggódom a jövő miatt, mikor a múlton rágódom, mikor semmi sem érdekel, mikor itthon vagyok, mikor külföldön kószálok, mikor egyáltalán nem gondolok rá, mikor csak ő segíthet, mikor kacagok és mikor sírok…
Örömöm hálás, ujjongó dalával, ha eléd, Jézus, nem siethetek, elsírhatom a bánatomat néked, koldulva biztató tekinteted.
De könnyű elkényelmesedni ebben a jó-létben! Milyen könnyű ilyeneket mondani, hogy Isten kicsi korom óta úgyis mindig itt van, úgyis szeret, úgyis megbocsát, hát akkor minek törjem magam, minek akarjak mindenkit szeretni, minek járjak templomba, minek törekedjek arra, hogy úgy éljek, hogy azt ő is lájkolja? Istentől úgyis mindig megkapom a biztató tekintetet… Mennyire emberi, hogy más emberek véleményére, biztató tekintetére, lájkjára pedig annyira sokat adok… Valahogy úgy kellene élni, hogy közben nem veszítem el a szemem elől a kérdést: Vajon Istennek tetszene ez? Would God like this?