Ne csak nézz! Láss!
Gyülekezeti hétvége Balatonszárszón
A Balaton most egészen más arcát mutatta, mint amire emlékeztem. A legutóbbi gyülekezeti hétvégén a víztükör sima volt, a tavaszi nap már kellemesen meleg fénye csillogott rajta. Idén azonban szél korbácsolta a vizet, és fehér hullámok verődtek a köves partnak. Ha valaki túl közel merészkedett, saját bőrén érezhette a hideg cseppeket. Az emlékeimben nem így élt, de lenyűgöző volt… Akárcsak az, hogy három év után, 2022. április 1-3. között végre ismét megrendezésre került a gyülekezet közös hétvégéje Ne csak nézz! Láss! címmel.
Ez a mondat adta meg az áhítatok, lelki alkalmak témáját – így a péntek esti elcsendesedésben is ez a gondolat lebegett előttünk. Ne csak nézz! Pedig annyi minden van körülöttünk, amit nézhetünk… Az utcán hatalmas plakátok (az utóbbi időben különösen is sok), villogó hirdetések a boltok kirakatában, színes forgatag mindenfelé… És a hétköznapok rohanásában nem könnyű meglátni, mi van ezek mögött; gyakran nehéz nem a külső, a felszín alapján véleményt formálni… Mégis itt van előttünk ez a felszólítás: Láss! De mit is jelent ez a számunkra?
Az áhítat után közös játék következett, mely során szórakoztató formában tudtunk meg többet az Ószövetségről, az Újszövetségről, Luther életéről, illetve néhány kevéssé ismert egyházi kifejezés jelentését is megismertük.
Másnap reggel az áhítaton a vak Bartimeus meggyógyítására figyeltünk. Közben felvetődött egy érdekes kérdés: hogyan láthatott egy vak ember gyógyulása előtt? Fizikailag természetesen sehogy. Azonban a történetben mégis Bartimeus volt az, aki látott, míg a sokaság csak nézett. Nézte Jézust. Talán a „hibáira” koncentrálva. Jézus bizonyára fáradtnak tűnt, talán nem felelt meg az emberek összes elvárásának. Nem hordott fénylő koronát, vállára nem borítottak bíbor köpenyt, léptét nem kísérte dicső fanfárok hangja. Aztán nézhették Bartimeust. Ki ő, hogy Jézus foglalkozzon vele? Beteg, bűnös ember… Mit vár? Mit képzel magáról, hogy kiabálni merészel? Bartimeus azonban fizikai látás nélkül is felismeri, hogy a Messiás, Dávid fia az, aki érkezik. Ő az a tömegből, aki valójában látja, kicsoda Jézus. És meg van győződve arról, hogy segíteni is fog rajta, hiszen Ő a megígért Messiás, Isten Fia.
Az áhítat után Németh Zoltán előadása következett, melyen különböző nézőpontokkal ismerkedtünk meg, a Biblia három ikonikus tárgyának segítségével. Az első irány a lefelé volt. Tudunk-e lefelé nézni, nem pedig lenézni? Vannak dolgok, melyekre nem szívesen nézünk, melyek nem nyújtanak kellemes látványt. Mások túlságosan is aprók ahhoz, hogy érdemes legyen rájuk pillantani: túl sok más nagyobb, színesebb, vibrálóbb dolog van körülöttünk. Talán Jézus is ilyen lehetett születésekor. Nekünk a jászol talán idillinek tűnhet, hiszen összekapcsolódik a karácsonyi történet otthonosságával és békéjével: a széna meleg illata, a csillag tündöklése az éjszakai égbolton, a pásztorok érkezése, a szent család öröme. Valójában azonban ez korántsem volt ennyire szép. Jézusnak nem volt igazi bölcsője, de még csak egy igazi ház sem, hol megszülethetett volna. Nem volt számára hely. Végül többszöri elutasítás után egy barlangistállóban leltek átmeneti menedékre. Ez minden, csak éppen nem kellemes... A három királyok sem tündökléssel találkoztak, amikor lepillantottak a jászolban alvó kisdedre. De mégis benne láthatták Isten Fiát. Vajon mi észrevesszük Isten szeretetét az apró dolgokban? Tudunk hinni abban, hogy valami, ami elsőre nem szép, mégis csodát rejthet? Hajlandóak vagyunk lefelé is nézni?
A következő irány a körül volt. Körül tudunk nézni? Jó példa erre az asztal, hiszen sokféle emberrel kerülhetünk asztalközösségbe. Olyanokkal, akikkel szívesen vagyunk együtt, de olyanokkal is, akiket inkább elkerülnénk... Általában ilyenkor kiragasztjuk arcunkra a „kötelező mosolyt”, mondván: jobb a békesség. Persze ez nem jelenti azt, hogy közben nem gyűlik bennünk a feszültség, ahogy sorra jelennek meg gondolataink között a másikkal kapcsolatos sérelmeink. Mit látunk, ha szétnézünk magunk körül? Csupa olyan embert, akikre valamiért haragszunk, vagy akik irányába különböző okok miatt haragot táplálunk a szívünkben? Vagy meglátjuk a másikban Isten képmását, az Ő szeretett gyermekét?
A harmadik irány a felfelé volt. Gondok és bajok kötik le a figyelmünket. Kétségbeesésünkben gyakran nem látjuk a megoldást, de valamennyire mégis megpróbáljuk kezünkben tartani az irányítást. Nehogy még jobban szétcsússzanak a dolgok… Vajon fel tudunk tekinteni ilyenkor? Ha éppen a lábunknál van a probléma, amivel vigyáznunk kell? Amikor biztonságosabbnak tűnik csak oda, az aggodalom kiváltójára nézni? Mert ha lankad a figyelmünk, talán belénk mar a kígyó… (4Móz 21, 4–9) Fel tudunk pillantani Őrá, az egyetlenre, aki megszabadíthat bennünket a bajból? És kiáltunk-e hozzá, mikor úgy érezzük, összecsapnak fejünk felett a hullámok?
Az előadás végére összeállt egy gyűjtemény a gyülekezeti tagok saját történeteiből, személyes tapasztalataiból, melyek Isten munkájára, szeretetének aprónak tűnő, de annál fontosabb megnyilvánulásaira voltak példák.
Délután egy játékosabb feladatban vehettünk részt, ahol ismét csoportokra lettünk osztva. Közösen próbáltuk kiegészíteni Luther mondatait, fogalmaztuk meg egy történet tanulságot rejtő mondatát, és képzeletben egy gyülekezet presbitériumává váltunk, hogy döntés hozzunk egy kérdéses helyzet kapcsán.
Az esti áhítat során három bizonyságtételt hallhattunk, melyben gyülekezeti tagok meséltek arról, milyen volt, mikor tekintetük találkozott Jézuséval. A személyes példákon át ismét láthattuk, hogy Isten nemcsak a templomban vagy az igei alkalmakon van jelen, hanem mindenhol keres bennünket – üzenetei akár egy forgalmas utcán is érhetnek minket.
A nap közös játékkal zárult, ahol kötetlenebb körülmények között ismerhettük meg egy kicsit jobban egymást. (Például ijesztően sokan szeretik a matekot…)
Másnap hószállingózásra ébredtünk, azonban a hideg pelyhek nem ültek meg a talajon: földet érve rögtön elolvadtak, sőt a délelőtt során a nap is kisütött. Az istentiszteleten lehetőség nyílt arra, hogy ismét végiggondoljuk, mit üzen számunkra a hétvége mottója: Ne csak nézz! Láss! Az úrvacsorára egy nagy, közös kört alkottunk, és így vettük magunkhoz Krisztus testét és vérét. Felemelő volt, ahogy az istentisztelet végén felcsendült az Amen, melyet a gyülekezet tagjai együtt énekeltek.
És felemelő volt az egész hétvége. Az, hogy végre ismét együtt tölthettük el ezt a pár napot, hogy megkaptuk a lehetőséget, és hogy éltünk vele. A hétvégén újra megtapasztalhattuk, hogy Jézus ránk tekint, és hogy Istenben bízva hihetünk a csodában, mert életünk az Ő szeretetébe simul bele.
Schneller Hanga