1Az asszonytól született ember rövid életű, tele nyugtalansággal. 2Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg. 3Még az ilyen embert is rossz szemmel nézed, engem is törvénybe idézel?! 4Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlen egy sem. 5Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amit nem léphet át, 6akkor légy hozzá elnéző, hogy békén lehessen, és legyen annyi öröme, mint egy napszámosnak! 7Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai. 8Még ha elvénül is a földben gyökere, ha elhal is a porban csonkja, 9a víz illatától kihajt, ágakat hoz, mint a csemete. 10De ha a férfi meghal, lehanyatlik, ha az ember kimúlik, hova lesz?11Elfogyhat a víz a tengerből, a folyó kiszikkadhat, kiszáradhat, 12de az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt: az egek elmúltáig sem ébrednek föl, nem serkennek föl alvásukból. 13Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig! Kiszabnád időmet, azután újra gondolnál rám. 14Ha meghal a férfiú, életre tud-e kelni? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak be nem következik a fordulat. 15Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után. 16Akkor még lépteimet is megszámlálnád, de nem tartanád számon vétkemet. 17Zacskóban volna lepecsételve minden vétkem, és eltörölnéd bűneimet. Jób 14,1-17
Ítélet vasárnapján Jób, az ószövetség népének, de mondhatjuk, hogy az ókori kelet egy nagyon istenfélő, kegyes, bölcs alakjának szenvedése áll előttünk. Gazdag volt, áldott életet élt, jól ment sora, nagy családja, sok gyermeke és minden java megvolt a megelégedett, boldog élethez. Egyszer azonban mindez köddé vált, eltűnt, mert tragédiák sorozata mindentől megfosztotta, amilye volt: gyermekei meghaltak, javait, állatait elrabolták. Nincstelen lett, ráadásul még fekélyes betegség is megtámadta testét. Felesége -érthető módon – egy indulatos és mindenről lemondó mondatban összegzi reménytelen helyzetüknek egyetlen, ebben a nyomorúságban elvárható teendőjét: „Átkozd meg Istent, és halj meg!”
Jób, rendkívüli nagy hitével állja sorscsapások viharát, és noha nem dobja el magától az életet, nem átkozta meg Istent, mégis kezdenie kellett valamit a gyökeresen megváltozott életével. Hiszen minden felborult, minden megváltozott. És ebben a felfordulásban, ebben a nyomorúságban az Istenről kialakított szép kép is változik. Óhatatlanul. Jób Isten -jogtalan és érthetetlen - ítéletét érezte magán.
Van egy nagy különbség azonban a világ és Jób között.
Míg Jób minden helyzetben Isten előtt lévőnek tudja magát, így szerencsétlenségével is, addig a világ nagyobb része éppen hogy nem tudja magát Isten előtt lévőnek. A világ egyre kevesebbet beszél az Isten ítéletéről.
Beszélnek világi bíróságokon lefolyó perekről és ítéletekről, de Isten ítélete nagyon távol áll a hétköznapjainktól.
Megfigyelhető, hogy a mai embert sem a túlvilági üdvösség izgatja, hanem az evilági boldogulás. Ezzel párhuzamosan kijelenthetjük, hogy amikor ítéletről beszélünk akkor sem egyből az utolsó ítéletre gondolunk, ami majd egykor ránk vár a világ végezetén.
Nos, Jóbék korában az emberek életszemlélete is valami hasonló volt, hiszen még nem hittek a feltámadásban, nem volt kijelentésük egy halálon túli élet reménységéről, vagy ítéletről. De mégis Isten előtt álltak meg mindenestül. Jób Istenképe a viszonzás elvén alapult, ami azt jelenti, hogy aki tisztán, erkölcsösen, Isten parancsait követve és betartva él, az mindig jót várhat el Istentől. Aki viszont vét az erkölcsi rend ellen, az Isten büntetésére számíthat.
Amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten! Szemet szemért, fogat fogért. Ma sokak életszemléletében visszaköszön a viszonzásnak ez az etikai elve.
A világ számára ma üdvösséget, boldogságot azok a javak jelentenek, amiben most részesülhetünk, és ítélet az, amivel itt és most ítélnek meg, vádolnak meg, vonnak perbe minket. Mindez Isten nélkül, mert a világ nagyobb része ezeket Isten nélkül éli meg.
Mégis van egy jelentős szegmense ennek az emberi életnek, amelyben azért Isten újra és újra „szerephez jut”, mégpedig akkor, amikor nem várt, hirtelen, tragikus, érthetetlen és megmagyarázhatatlan szerencsétlenség és azzal szenvedés és halálfélelem éri az embert.
Amikor mások ítélnek el minket, akkor bosszankodunk, szégyenlősködünk vagy akár bosszút is forralunk. Amikor a közerkölcs mentén ítéltetünk el, akkor vagy dacolunk, relativizálunk, más bűnösökre is mutogatunk, vagy elismerjük tévedésünket és hajlandóak vagyunk tanulni az esetből. Mindkét esetben a kezünkbe vehetjük az események irányítását vagy így, vagy úgy. De akkor, amikor olyan teher szakad ránk, amit a testünk és a lelkünk elhordozni szinte alig tud, akkor kezdünk el Isten után kiáltozni. Persze ezt is különböző előjelekkel és hangsúlyokkal tudjuk tenni. Vagy káromoljuk őt, vagy hozzá kiáltunk segítségért, vagy csak elcsendesedünk előtte.
Amikor még látunk mozgásteret az ítéletes helyzeteinkben, amikor még aktívan tudunk reagálni elítéltetésünk, vagy megítéltetésünk ügyében, addig igyekszünk is a számunkra legkedvezőbben pozícionálni magunkat. De mi van akkor, amikor hirtelen elvész a tér, a mozgástér, és szinte megbénít minket egy szerencsétlenség, egy betegség, egy fenyegetettség, egy tragédia?
Szorult helyzetében még az addig istentelen ember is újra Isten színe elé helyezi magát, vagy Istent meghívja a maga színe elé. A kettő két különféle előjelet, és viszonyulást jelent: megalázkodással Isten elé járulni, vagy számonkérőleg meghívni Istent.
Úgy tűnik, hogy manapság már nem is marad más esélye Istennek megjelenni ott, ahol egyébként nem számítanak rá, csak végszükség esetén, csak a betegség, a testi-lelki szenvedés idején?
Isten, mint ítélő és a sorscsapások „felelőse” tehát „megjelenik” ma is, éspedig jellemzően a szenvedő ember hívására.
Jób számonkérőleg hívja Istent, mert az ő esete különleges, hiszen ő egy nagyon feddhetetlen életű, tiszta életvitelű, Isten parancsait megtartó kegyes ember volt, akihez fogható kevés volt a földön. Az ókori zsidó bölcsességi felfogás szerint , a viszonzás teológiája szerint méltán várhatta volna továbbra is Isten áldásait, de ehelyett halálhíreket, nyomorúságot, szenvedést kapott.
Mintha Isten kihúzta volna a talajt a lába alól! Isten igazságossága kérdőjeleződött meg!
Megrendült minden és azzal együtt egy hagyományos biztonságkép is. Megrendült Jób számára az Isten igazságosságába vetett hit is. Ami pedig biztos viszonyítási rendszer volt számára mindig is.
Amikor az ember lelke hirtelen a senki földjén érzi magát, szenvedése nagy magányában, akkor nem tud más kérdezni csak ezt: Hová menjek?
Következő „kiáltást” találtam a neten: Hova menjek egyedül? Mit csináljak? Ennyire ronda lennék vagy mi? Unatkozom, kisváros van csak a közelben, egyetlen ismerősöm van aki nem jön velem sehova. Most mi legyen?
Volt már hogy beültem a rockkocsmába, de senki rám se bagózott. Ott ültem egyedül órákig, ittam, lestem, játszottam a mobilomon. Nem jött senki oda hozzám. Pedig reménykedtem. Ti sem szoktatok odamenni senkihez aki egyedül van? Miért nem?
Lány vagyok, szőke, vékony, rocker, nem annyira ijesztő... szerintem. Velem van a baj? Hova menjek egyedül? - egy mai szenvedő hang ez!
Eszünkbe juthat Balassi Bálint verse is: Nincs már hová lennem, kegyelmes Istenem, Mert körülvett engem szörnyű veszedelem…
396-os énekünk szabad átiratban: Hová forduljon, merre térjen Isten hűséges követője? Ha csillag nem gyúl fönn az égen, Nyomát befödte út pora, S a teste-lelke görnyed meg nem érdemelt szenvedés terhe alatt – Uram, mutasd meg láthatatlan arcodat /mutasd meg igazságodat!
Jób könyvének az ad hihetetlen nagy erőt, hogy a főszereplő maga tapasztalja meg a szerencsétlenséget, a tragédiát, és láthatjuk a bensejéből elénk vetített szenvedést, tusakodást, perlekedést Istennel, mert nem mond le Istenről.
Jób könyve nagyon merész úton kíséri végig a főszereplőt:
Nem azt mondja, hogy Istent ki kell dobni, mint egy funkcióját vesztett tárgyat, hanem Istent párbeszédbe kell hívni, hiszen itt valami igazságtalan dolog történt Jóbbal! Isten ítélete nehezedik rá, és ő meg akarja érteni ezt az ítéletet!
Hová menjünk a szenvedésben? – Jób a hit bátorságával elképzeli a megváltást, szorult helyzetéből a gyógyulást: Isten türelmét, Isten kegyelmét :Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig! Kiszabnád időmet, azután újra gondolnál rám. 14Ha meghal a férfiú, életre tud-e kelni? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak be nem következik a fordulat. 15Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után.
Mi történik itt Jób lelkében, a „fülünk hallatára” ? A hit bátorságával képes elmozdulni eddigi Istenképétől egy remélt, egy áhított, egy kegyelmes Isten képéig. A hit bátorsága, merészsége fogódzója az, hogy Isten előbb-utóbb választ ad, hiszen az Ő teremtménye vagyok. Jób ezt így gy fogalmazza: Újra gondolnám rám; és: kívánkoznál kezed alkotása után. Mintha ismert énekünk sorai hallanánk más köntösben, igaz, még óhajtó módban: Istentől el nem állok, hiszen ő sem áll tőle el. Jób, élete aktuális ügyét, a betegségét, a szenvedését az eddig „ismert” viszonzó Isten(kép)től az élő, mindenható, a nem emberi logika szerint gondolkozó és cselekvő, és éppen ezért most már elismerten is szuverén akaratú Isten elé terjeszti, mintegy másodfokon, feljebb terjeszti „ügyét”. Keresi Isten azon arcát, vagy belőle annyit, amennyi elegendő ahhoz, hogy Jób lelke megnyugodhasson.
Aki végigolvassa a könyvet, megtudhatja, hogy ez a nagy szenvedő hogyan kapott választ kérdéseire, félelmeire és Isten-keresésére.
A kérdés az, hogy mi -hasonló helyzetben – hova mehetünk?
Mivel a szenvedésével az ember végső soron mindig egyedül és magányosan marad, azért Isten arcát is csak nagyon személyesen és a tapasztalások mentén remélhetjük megpillantani. De örömmel mondhatom, hogy van fogódzónk, van útbaigazításunk arra a kérdésünkre, hogy Hova és merre menjek? Kihez menjek a bajban?
Mert Isten valódi arcát, amely ilyenkor is ránk néz, megláthatjuk Krisztusban, de csakis hit által. Krisztus a hitre bátorít, biztat minket, és fogódzót magában ad nekünk.
Jézus Krisztus szánja a szenvedőt – megért bennünket, hiszen ő is szenvedett. Hiszen ő is megkísértetett a fizikai gyötrelmek által. (Zsid 4,15)
Megérti kísértéseinket is – nem kell félnünk az őszinteségtől, nem vallási korrektséget vár , hanem a szívünk tartalmának elé tárását, őszinte érzelmeinket, kételyeinket és kérdéseinket.
Megbocsát a bűnösnek – lelkiismeretünk terhét átveszi, megújítja lelkünket – ha testünk sátora roskadozik is, lelkünk megújulhat, benső békességet találhatunk nála. Ő a kereszten járt közben Istennél a megterhelt lelkiismeretű emberekért, a bűnösökért. Ő szenvedett, hogy nekünk békességünk legyen, bűneink miatt törték össze. Így szerzett számunkra bűnbocsánatot! (Ézs 53)
Megígéri, hogy meg tudja újítani testünket is – mivel ő a feltámadott úr – hatalma erősebb a halálnál is! „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él. Hiszed-e ezt?” (Jn 11,25) Jézus Krisztus magában, személyében ad nekünk választ szenvedéseinkre.
Hová menjünk? Jézus tudja, hogy sokszor gyötrődünk és gyötör bennünket az enyhülés, a békesség, a szabadulás utáni vágy. Ezért biztat ma bennünket is: Jöjjetek énhozzám, mindnyájan akik meg vagytok terhelve, és megnyugvást találtok lelketeknek. (Mt 11,28)
Isten nem elítélni akar, hanem megmenteni.
„Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.” (Jn 3,17) Hiszed-e ezt a saját szenvedéseid, nyomorúságod közepette? Ha hiszed, választ fogsz kapni te is, testvérem, akárcsak Jób kapott. Csak ez a válasz személyes lesz, a lélek benső csendjében és Krisztussal való párbeszédében meghallható válasz. Ámen.