Ünneplő Gyülekezet!
Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Nagyon szép jelkép is lehet, hogy amikor egyházunk ünnepélyesen megnyitotta a Reformáció 500. jubileumának évét, - a Csepeli Egyházközség temploma újraszentelésével ünnepel. A megújult a templom azt hirdeti a környezetének, az erre járóknak, a városrészben élőknek, hogy van egy evangéliumra épülő közösség, amely élni akar. A gyülekezet már kívülről, látványra, látszatra megújult, most már minden energiáját az kell, hogy lekösse, hogy a belső, a lelki megújulás igényét támassza fel a szívében. Így készülhet a reformáció 500 éves jubileumára. A lényegre figyelve.
És a mai napon, amikor a örök reménység evangéliuma hangzik, erre a belső megújulásra hív bennünket Jeremiás próféta szavain keresztül is az Isten.
Képek elevenedtek meg bennem, régi képek. Amikor a nagyszüleimnél voltunk a tavaszi szünetben, láthattuk, hogy a faluba megérkezett gólyák, apró ágakkal a csőrükben a télen elhagyott fészküket miként hozták rendbe. Vagy amikor kis gyermekeinkkel azt lestük, mikor jönnek meg a a fecskék, akik aztán az istálló eresze alatt „tatarozták” a fészküket. Még a gólya is, a fecske is tudja a költözési idejét, és mindent megtesz, hogy az Isten rendjébe simulva, a Teremtő tervét töltse be...Hát talán így vagyunk, itt is megtörtént a lelki fészek tatarozása… vajon azért, mert az Isten rendjébe szeretnénk újra beleilleszkedni?
Ma az Isten kérdez benneteket! Úgy, ahogy a prófétán keresztül kérdezte Jeruzsálem népét, amely félelmetesen veszélyes politikát folytatva a szabadságát, önállóságát féltve lavírozott a korabeli nagyhatalmak között. Csak éppen nem azt nem vették észre a vallási és a politikai vezetők, hogy már rég nem az Isten rendje, törvénye szerint élnek, és a rájuk leselkedő veszély valójában a Isten büntetése, hűtlenségük, hitetlenségük és szeretetlenségük következménye.
Az Isten által feltett kérdésekre meg tudjuk adni a feleletet. Teoretikusan, elméletben. Mert hát, teljesen evidens, hogy aki helytelen útra tér, az visszafordul. Ha elesik valaki, akkor feltápászkodik! De vajon nem kellene ezeket a kérdéseket, most elsősorban személyesen, majd gyülekezetünknek és egyházunknak is végig gondolni? Mert azt könnyű kimondani: hogy hát bizony – ejnye-bejnye – milyenek voltak ezek a jeruzsálemiek. De vajon meglátjuk, hogy a szívünk, a lelki életünk, az Istennel való kapcsolatunk is, a közösségi létünk is újulásra szorul.
Luther a reformáció folyamatát elindító iratát, a 95 tételt éppen azzal a gondolattal kezdte, amikor azt tapasztalta, hogy embereket milyen könnyű szélhámos trükkökkel egyfajta hamis békességre vezetni. Mert hamis az a békesség, amely pénzért vett búcsúcédulától várja a mennyet! S ezért azt írta: Krisztus azt akarja, hogy a hívek egész élete megtérés, bűnbánatból fakadó életújulás legyen. Mert újulás csak ott következik be, ahol észreveszik a bűn életben jelenlévő romboló erejét.
Tatarozás ott kezdődik el, ahol ráeszmélnek, hogy a templom veszített a régi szépségéből, vagy mállik a vakolat, vagy rossz a csatorna. A rossz felfedezése a kijavítás kényszeréve hat ránk. Mindig! Csak a saját lelki életünkben olyan nehéz felfedezni a romást, azt, hogy a szívünk, a gondolataink, a reménységünk a szeretetünk megfakult, megkopott, semmis lett, és újulásra szorul.
Pedig a tükör megvan, vagy a vizsgáló berendezés. Mint a CT vagy az MR, az Isten igéje végig „tapogatja” az életünket, az Isten törvénye tényegesen átvizsgál a röntgen sugaraival. (A röntgennél sem érzünk semmit, és egyszer csak azt mondja az orvos., hogy valamit találtunk a tüdején. Hopp! A veséjén….hopp…, mi pedig azt éreztük, hogy minden rendben van.)
Ezért vegyük már észre, hogy ha egy prófétán keresztül a legnagyobb orvos mondja, hogy megtérésre van szükségünk, akkor valóban nem lehet elbagatellizálni az ügyet! S minden odázás csak rontja a helyzetet. Az elesésből fel lehet állni. A téves útról meg lehet fordulni, de a végső, - vagy, ahogy a Biblia mondja - az örök halálból nincs kiút.
De a reménységünk nem az, hogy még élünk, hogy még tart a kegyelmi idő. (Ez csak az esély!) A reménységünk az, hogy van Krisztusunk, van orvosunk, olyan gyógyítók, aki azért jött, hogy ne csak a a templomfalak renoválása történjen meg, hanem a szívek renoválása is. Azért, jött, hogy az Istennel való kapcsolatunk megújuljon, hogy amikor bűneink terhével hozzá menekülünk, akkor valóban megtapasztaljuk azt, hogy új életet nyertünk. Olyan életet, amelynek más a kisugárzása! Amely egyszer csak az Isten szeretetét sugározza tovább. Amely egyszer csak a félelem nélküli életben rajzódik ki, mert ott, ahol a legnagyobb ellenség, a halál legyőzetett, ott a félelem falai leomolhatnak, és új levegő járhatja át az életet. A közösséget. Az evangélium friss levegője.
S amikor a reménység vasárnapján áldást kérünk a megújult templom szolgálatára, akkor azzal a reménységgel tesszük, hogy itt mindig Isten megújító igéje hangzik majd. Azzal a reménységgel tesszük, hogy mindazok, akik áldozatot hoztak a gyülekezetből a munkák elvégzéséért, azt is komolyan veszik, hogy életújulásukkal Isten országát építsék.
És a mai vasárnapon is, szenteljük életünket Jézusnak, hogy, Ő, aki azt mondta: „Senki, sem mehet, az Atyához, csakis énáltalam!” - Ő határozza meg járásunkat, s ahogy a gólya, a gerlice és a fecske belesimul a teremtettség törvényébe, mi úgy hagyatkozzunk a Megváltó Urunk hordozó irgalmára!
Ámen