Alapige: Jób 14,1-17.
Ítélet vasárnapja 2016. november 6.
Bence Imre: Beszélgetés Jóbbal
Kedves Jób! Olyan lelki állapotban telepedem melléd, amelyben nagyon fogékony az ember. Néhány nappal ezelőtt a temetőket jártuk, s aztán egy temetésre is kellett készülnöm. De – mi tagadás – az egészet az nehezítette meg, hogy sógorom is meghalt. Vannak olyan helyzetek, amikor a szakmai rutin egyáltalán nem számít, és egyszerűen azt mondtam magamban: Megértelek! Megértelek, téged, kedves Jób, szenvedések hordozásától és az emberi szavaktól megfáradt embert!
Azt mondod:
Az asszonytól született ember élete rövid, tele nyugtalansággal. Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg. És te még így is rossz szemmel nézed, őt is a törvény elé idézed?! Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlenegy sem. Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amelyet nem léphet át, akkor légy hozzá elnéző, hogy nyugalma lehessen, míg eljön a várt pihenőnapja, mint a napszámosnak!
Igen! Megértem a szavaidat, mert én is azt tapasztalom, hogy bele lehet fáradni az életbe. Az, hogy tele van az élet nyugtalansággal, olyan mély igazságot hordoz. Még akkor is, amikor jól érezzük magunkat, még akkor is, amikor gondtalanul és vidáman éljük az életünket, tudjuk, hogy egy kis apróság is képes megzavarni a nyugalmunkat és megtörni a békénket. Tele nyugtalansággal. Lehet, hogy olykor élvezzük is ezt! Húsz évvel ezelőtt talán én is azt mondtam volna, hogy ez adja meg az élet élvezettét! Volt idő, amikor nem is akartam nyugton maradni! Tenni kell, rohanni kell, nincs és nem is lehet megállás. S közben arra is ráeszméltem, hogy minden nyugtalanságnak a hiány a forrása, Olykor azért vagyunk nyugtalanok, mert – be nem vallottan – menekülni akarunk az Isten tekintete elől, tudva, nem vagyunk mi sem mentesek a tisztátalanságtól. Máskor pedig azért vagyunk nyugtalanok, mert nagyon rövidnek tűnik a létünk, és eszméletlen behatároltnak minden lehetőségünk. Jób, igazad van! Elképzelem a napszámost, aki egy egész napos fárasztó munka után csendben leheveredik, hogy a lemenő nap fényében nyújtsa ki megfáradt tagjait, és oly annyira vágyok arra, hogy Isten így adja meg a nyugtalanságtó, és a tisztátalanságtól megfáradt lelkemnek a felüdülést!
Te azt mondod:
Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai. Ha elöregszik is gyökere a földben, ha elhal is a porban a csonkja, a víz illatától kihajt, ágakat hoz, mint a facsemete. De ha a férfi meghal, oda van egészen, ha kimúlik az ember, hová lesz? Kifogyhat a víz a tóból, a folyó kiapadhat, sőt ki is száradhat, de az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt: az egek elmúltáig sem ébrednek föl, nem serkennek föl alvásukból.
Micsoda kilátástalanság ez! Nem kell ennél nagyobb fájdalom, a reménytelenség fájdalma. A fának van reménye, mert a gyökér újra hajthat. A kiszáradó folyónak van reménye, mert újra eshet az eső, és újra fakadhat a forrás. Mennyi mindennel próbáljuk elhessegetni magunktól ezt kilátástalanságot.
- Azt mondjuk, hogy a gyermekeinkben, unokáinkban élünk tovább. Szép gondolat ez. De hát ők nem mi vagyunk. Ők önálló személyiségek! És mi van azokkal, akiknek nem születhetett gyermeke?
- Azt mondjuk, hogy a műveinkben élünk tovább. Hát elég siralmas vigasz ez, mert nem mindenki alkot, s nem is alkothat maradandót! És hát mi maradandó?
- Mások azt mondják, – egyszerűen félreértve a világot, hogy valamilyen más lény testében élhetünk tovább. De vigasztalhat bennünket az, ha nem is tudjuk, hogy milyen formában van a folytatás? Érezzük, hogy ez az egész reinkarnációs tanításban, s főleg annak a vulgáris magyarázatában mennyire bugyuta emberi megoldást keresünk a reménytelenségre.
Azt kérdezed, hogy ha az ember kimúlik, hova lesz? A sírba? Az urnába? A szétszórással az erdő fáji, vagy a Balaton hullámai között? Micsoda kilátástalanság! Pedig szeretnénk legalább a fák és a folyók reményével élni, s még az sem adatik meg nekünk!
Te azt mondod:
Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig! Kiszabnád időmet, azután újra gondolnál rám. Ha meghal a férfiú, életre kelhet-e? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak a fordulat be nem következik. Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után. Akkor még lépteimre is vigyáznál, de nem tartanád számon vétkemet. Lepecsételt zsákban volna minden vétkem, bűneimet pedig eltörölnéd.
Most vettem csak észre, s ne haragudj a figyelmetlenségért, kedves Jób, hogy te az Istennel beszélgetsz! A nyugtalanságtól való félelemedet, és a kilátástalan reménytelenségedet az Istennel osztottad meg. Tőle vársz segítséget. Jób, te tudsz valamit! Tudod, hogy a végesség reménytelenségét csak az Örökkévaló tudja feloldani. Az Isten haragja elől is Hozzá menekülsz! Eszembe jutott egy ismerősöm, aki egyszer a tajtékzó tengertől, a cunami sodrától menekült meg úgy, mialatt a tenger tombolt, ő mélytengeri búvárkodáson vett részt. Ugye, milyen ellentmondásos. Azt kéred, hogy a haragja elől az Isten rejtsen el! Azt nem egészen értem, hogy mire gondolsz, amikor a holtak hazáját említed, de azt érzem, hogy Isten hatalma olyan nagy, hogy még ott, a holtak a hazájában is biztonságban lennél Vele. Igen! Hát, hogy ne! Azzal az Istennel, aki megjárta a holtak hazáját! Aki – ahogy valljuk – alászállt még a poklokra is! Aki, a mi bűneiket, ha nem is lezárt zsákba, de a szívében magára vette, és ezért bűnhődött, és halt meg a kereszten. Azzal az Istennel, aki azt ígérte, hogy bűneimről nem emlékezik meg! Vele nem csak a halál árnyékának a völgyébe lehetek biztonságban!
Kedves Jób! Én először bámultalak őszinteségedért és megértettem reménytelenségedet. De most már látom, hogy sokkal inkább az Istenbe vetett hitedet és a reményedet kell meglátnom. Szeretnék én is elrejtve lenni! Nem a holtak hazájában, hanem Isten szeretetében! Krisztusban! Szeretnék én is bízni abban az Istenben, aki vágyakozik utánam és szeretetévvel hordoz, aki nem tartja számon a hozzá menekülők vétkét, botlását, bűnét, és el is törli azokat.
Ítélet vasárnapján mégsem a reménytelenség és a félelem kerít hatalmába! Én is a Krisztusért kegyelmes Istenre bízom magamat. Mint te, kedves Jób!
Ámen