Igehirdetés

2015. december 13.
Bécsi kapu tér
Ádvent 3. vasárnapja
Bence Imre

Textus:

"Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! - mondja Istenetek. Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az ÚR keze minden vétkéért. Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az ÚRnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az ÚR dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. - Az ÚR maga mondja ezt. Egy hang szól: Kiálts! Én kérdeztem: Mit kiáltsak? Minden test csak fű, és minden szépsége, mint a mezei virágé. Elszárad a fű, elhervad a virág, ha ráfúj az ÚR szele. - Bizony csak fű a nép! Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad. Magas hegyre menj föl, ki örömhírt viszel Sionnak, kiálts erős hangon, ki örömhírt viszel Jeruzsálemnek! Kiálts, ne félj! Mondd Júda városainak: Itt van Istenetek! Az én Uram, az ÚR jön hatalommal, karja uralkodik." (Ézs 40,1-11.)

Ünneplő Gyülekezet! 
Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A héten fiaim felelevenítették egy nyári filmélményemet, az Agymanók című animációs filmet, amelyet kis unokánk születése előtt néztünk meg. Ez bájos rajzfilm azokról az érzésekről szó, amelyek az agyból irányítják az embert, nevezetesen egy kislányt, aki sok nehézségen megy keresztül. A legharsányabb érzelem a Derű. Ő akar mindent megoldani, de a film végére egyre hangsúlyosabbá válik a másik szereplő fontossága is. Ő látszólag mindent elront: a Bánat. S a film végén Derű meg is fogalmazza azt az alapigazságot, hogy mindig a bánat útján juthatunk el az igazi derűre. Ezt Márai Sándor egyik művében így fogalmazza meg: „Ne hessegesd el a szomorúságot. Oktalanul jön; talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis, a szomorúság megszépíti az életet.” A megvigasztalódás csodálatos lelki élmény. 
Izrael népe a babiloni fogságban a Bánat hatása alatt élt. S Isten a prófétáját ruházta fel azzal a mandátummal, hogy vigasztaló legyen. A vigasztalás sohasem egyszerű feladat. Ezt mi is tapasztaltuk már, hogy amikor a másik ember bajban van, akkor olyan nehéz megtalálni a megfelelő szavakat. És sokszor jelenthet terhet, hogy az olcsó, közhelyes vigasz nem csak időpocsékolás, hanem bűn is. De mivel a próféta eszköztárában nem csak a saját gondolata, s nem is ábrándja lapult, mint a vigasztalás eszköze, hanem Isten valóságot feltáró igéje, ezért az általa hirdetett vigasztalásban is erő volt, és elvégezte a munkáját. 
Kettős funkcióban hallhatjuk most ezeket a vigasztalásra hívó szavakat: 
Egyrészt úgy, mint akik szintén vigasztalásra szorulunk. .Cornelis van der Waal, holland teológus írja egyik írásmagyarázatában: „Hát korunk egyháza vajon nem találja magát igen nehéz helyzetben? Vajon nem az-e a helyzet, hogy már alig-alig tudjuk fejünket a víz fölött tartani? Hogy már-már összecsapnak fejünk felett a hullámok? Hát mi lett Isten ígéreteivel? Mibe kapaszkodhat az egyház ebben a megszállott világban? Igen, az egyház számára nem ismeretlen a reménytelenség és kilátástalanság érzése! Ugyanúgy, ahogy a fogságban élő zsidókat sok bűn választotta el a szabadulás lehetőségétől, a mi bűnünk is falat emel közénk és Isten közé. 
Valóban, a Babiloni fogság ínsége az igaz egyház történetét végig kísérte. Ezért írt könyvet Luther ezzel a címmel: Az egyház babiloni fogságáról. De néhány évvel ezelőtt több egyházát féltő testvérünk irata is arra utalt, hogy ma sem kisebb az ínség. Nagyon nagy szükség van az igazságon alapuló vigasztalásra, hisz annyi bizonytalanság van bennünk és körülöttünk. S ebben a helyzetben, amikor minden olyan kusza, nem az ilyen általános „majd lesz valahogy!”, s nem is az ábrándokkal átszőtt vizionálások adnak vigasztalást. Hanem éppen annak ismerete, tudata, amely a sok bizonytalanság közepette is biztos. Minden múlékony, változékony, de Isten igéje örök. Tehát amikor a ma embere, és a ma egyháza is félelemek és bizonytalanságok között hánykolódik, akkor oda kell menekülnie a bűnöket feltáró és a bűnöket megbocsátó evangéliumhoz, a Krisztus által testté lett igéhez. 

Mert vigasztalni az képes, aki fel tudja oldani a bánat okozta csomókat a szívben. S mivel egyedül Isten látja teljesen az életünk bűn-csomói és egyedül az Isten az, aki megbocsáthatja azokat nekünk, feloldhatja azokat. 

Ádventi csendünk fontos eredménye lehet annak a felismerése, hogy mind a személyes életünkben, mint egyházi, közösségi létünkben nagyon rászorulunk a valóságot feltáró, a bűnöket leleplező és felszínre hozó, és megbocsátó, és így igazi gyógyulást adó isteni szeretetre. 

De amikor a vigasztalásra felhívó szavakat halljuk, akkor azt is meg kell látnunk, hogy vigasztalni az lesz képessé, aki maga is megtapasztalta azt, hogy nem az álságos hazugságok, és nem a problémák szőnyeg alá seprése ad belső békét, s így vigaszt, hanem az igazság. 

Nagyon érdekes élményem volt egy halálos balesetet okozó sérült kórházi látogatása. Borzalmasan nyugtalan volt a szíve. S ez nem csoda. De a korábbi látogatói csak azt hangoztatták, hogy biztos nem tehetsz róla, meg azt, hogy az ördög munkái elrontanak mindent. S amikor én egy pár szóval arról beszéltem neki, hogy te vagy a felelős… (magam is megrettenten a merészségemtől, hogy ezt kimondtam!) …vállald el, hogy felelős vagy, de Istennél van bocsánat, akkor – többek bizonysága szerint, megkönnyebbült és megvigasztalódott. 

Tudhatjuk tehát, hogy nem csak vigasztalásra vágyó, hanem vigasztalásra felhatalmazott ember lesz az, aki ismeri az Isten igéjének munkáját. 
S nekünk is az lenne a küldetésünk, hogy ezzel a nyíltsággal, de az isteni irgalom lelkületével fedjük fel a nyomorúságok forrását, a bűnt. 
S hiszem, hogy az ádventi időszak így tehet bennünket a vigasztalás hordozóivá, hogy a – nem negédes, hanem a bűnbocsánatra alapuló – szeretet formálhassa valóban az életünket, az Isten pásztori szeretete! 

Ámen