2 Thessz 1,3-10.: Szüntelen hálával tartozunk Istennek értetek, testvéreim, amint ez méltó is, hiszen hitetek nőttön nő, és az egymás iránt való szeretet gazdagodik mindnyájatokban, úgyhogy mi magunk dicsekszünk az Isten gyülekezeteiben veletek, állhatatosságotokkal és hitetekkel, amellyel minden üldöztetést és nyomorúságot elviseltek. Ez annak a jele, hogy Isten igazságosan fog ítélni, amikor titeket méltónak nyilvánít az ő országára, amelyért szenvedtek is. Mert hiszen igazságos dolog az Isten előtt, hogy gyötrőiteknek gyötrelemmel fizessen, nektek pedig, akiket gyötörtek, enyhülést adjon mivelünk együtt. Mert amikor az Úr Jézus megjelenik a mennyből hatalmának angyalaival, tűz lángjában, bosszút áll azokon, akik nem ismerik Istent, és nem engedelmeskednek a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának. Ezek majd örök pusztulással bűnhődnek az Úrtól és az ő dicső hatalmától, amikor eljön az a nap, hogy megdicsőüljön szentjei között, és csodálják mindazok, akik benne hittek, aminthogy ti is hittel fogadtátok bizonyságtételünket.
Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Pál apostol újra tollat ragadott. Tollat, hogy a tanítsa az általa alapított gyülekezetet. Timóteus, Pál apostol hűséges munkatársa hozhatta az első levele után a híreket arról, hogy mi van az akkori Macedónia déli részén alapított gyülekezetben, és Pál nem teketóriázott az első levél megírása után közel egy évvel megfogalmazta a másodikat is. Ez valamikor Kr. u. 52-53-ban történt. Azt is tudjuk, hogy Pál a levelet Korintusban írta. Egyes kutatók a Thesszalonikába írt két levelet tartják Pál első leveleinek, tehát a legrégebbi újszövetségi iratnak.
Pál apostol újra tollat ragadott, és levelet írt. De mit kezdjünk mi azzal a levéllel, amely másnak szól, más korban született? Olyan ez, mint amikor egy régen írt szerelmes levél kerül a kezünkbe, és nem tudunk vele mit kezdeni? De azért izgalmas az olvasása, mert kirajzolódik belőle az, hogy milyen érzelmekkel vívódott az írója, de talán az is, hogy milyen erényei adottságai voltak az ismeretlen kedvesnek.
Pál érzelmeiről mindet elárul az, hogy hálaadással kezdi sorait. Az, hogy él a gyülekezet, s a sok próbatétel között is megmaradt, s a gyülekezet első csirájából már terebélyesebb közösség lett, hálára indítja az apostolt. Bár eljutott hozzá az a hír is, hogy az ottani keresztyének súlyos próbákon, üldöztetésen mentek keresztül, mégis hálát ad, mert megtapasztalta, hogy a próbák mindenképpen erősítik a hitet és a keresztyén közösségek összetartását.
Nos, ez az első pont amivel már talán mi is tudunk valamit kezdeni. Tekintsünk a magunk közösségére, és lássuk meg, igazi, Isten iránti, hálára indíthat bennünket is az, hogy él a gyülekezet.
Lehet, hogy mi is féltjük, hisz látjuk azokat a veszélyeket, fenyegetettségeket, amelyek próbára teszik ma is a keresztyéneket, és a keresztyénséget. Azt ma nem üldözésnek hívják, bár sok esetben alig rosszabbak azok az inzultusok, amelyeket ma a XXI. században, még itt Európában is el kell szenvednie a keresztyéneknek. Most nem akarok részletesen beszélni arról, hogy a világ hány részében van nyílt keresztyén-üldözés, és ezzel együtt járó keresztyén vértanúság is. Ezt talán mindannyian tudjuk. De amikor az elvilágiasodás, és a vallási keveredés (szinkretizmus), valamit a teljesen szabados gondolkodásmód észrevétlen kérdőjelezteti meg velünk is a biblikus értékeket, és dönti le a védőkorlátokat, akkor talán nem is gondolunk arra, hogy a Krisztus-hitben megmaradni csak a kísértések próbáján keresztül lehet.
Reménység vasárnapján így tekinthetünk először arra, hogy mindabban, ami a földi utunkon küzdelem, vagy nehézség, abban ott van az Isten hitet megerősítő és növelő akarata! Valahogy így fordíthatnám le Pál szavait a mi szituációnkra: Lássuk meg, hogy a hit erősödése és a szeretet növekedése elsősorban ott következik be, ahol a nehézségeket, a piszkálódásokat, és a szeretetlen inzultusokat úgy fogadjuk, mint amelyeken keresztül az Isten a hitünket próbálja és a szeretetünket akarja erősíteni!
Lehet sorolni a példákat:
Annak a fiúnak a példáját, aki az egyházi gimnáziumból kikerülve borzalmasan rosszul érezte magát az egyetemen. Úgy érezte, hogy minden ellene van, és a hitét akarja kikezdeni. Provokatív megjegyzések és ingerlő erkölcsi szabadosság vette körül, és gyakran azt hitte, hogy ő is el fog bukni. S aztán a diploma megszerzése után jelentkezett a Közös pont ökumenikus misszióba, hogy a különböző fesztiválokon tehesse elevenné az evangéliumot. Mesélte, hogy olykor részeg vagy éppen drogos egyetemisták kötekednek velük, máskor pedig teljes nihilben lévők kérdezik őkek, de ők megpróbálnak mindenkinek segíteni.
Vagy annak az édesanyának az esetét, aki azt mesélte el, hogy gyermekei születése után tért meg, érezte fontosnak azt, hogy Isten jelenlétében élje az életét. És nem gondolta, hogy a férje ellenséges lesz, a hitével és a templommal sokszor gúnyolja. S azt mondta: Könnyű lenne férjem piszkálódásainak a hatására feladni mindent, amit az új életem jelent, de tudom, hogy az Úrhoz való ragaszkodás abban is megerősít, hogy imádságban hordozzam, és egyszer majd a szeretetem és a türelmem által Krisztushoz vezessen.
Vagy annak a megtért cigány férfinak az esetét, aki azt mesélte el, hogy először kiközösítették a klánból, de megtérése után – bár az előítéletekkel meg kellett küzdenie még a munkahelyén is - becsületes helytállására egyre többen figyelnek fel, és a családi élete is harmonikusabb lett.
A reménység vasárnapján tehát először arra figyelhetünk, hogy a hitért való üldözésen és szenvedésen, az elszenvedett piszkálódásokon keresztül Isten mindig megerősíti a hűséges szívűeket.
De van ennek az igének egy másik üzenete is: Pál előre mutat, a földi lét határain túlra. Arra, hogy az életünk ítéletre kerül majd. És Pál az ítéletben való reménységre hív. Az ítéletben való reménység sokféle lehet az emberben.
Láttunk már olyan esetet, hogy valaki a vizsgái előtt nagy mellénnyel mondogatta, hogy ő milyen jó felkészült. Reménye tehát a sikerre irányult, és a vizsgán mégis „elhasalt”.
Más pedig remegő lábakkal lépett a vizsgáztató elé. Félt és bizonytalan volt. Reményét egyedül a kegyelembe vetette, és dicséretet is kapott a feleletéért.
Volt, amikor a bírósági tárgyaláson azzal hencegett a vádlott, hogy őt úgyis fel fogják menteni, reményét tehát a bűntelenségébe vetette, és mégis súlyos büntetést kapott.
Más pedig csak lehajtott fejjel, mentséget nem keresve állt a bíró előtt, csak a kegyelemben reménykedett, és a legnagyobb meglepetésére felmentették.
Erről mondja az apostol: Isten igazságosan fog ítélni. Akik a saját igazságukban reménykednek, azokat a saját igazságuk alapján ítéli el. S mivel nincs igaz ember egy se – amint a biblia tanítja – az igazsága alapján senki sem kap felmentést.
Akik az Isten igazságában bíznak, és nem saját magukban, azok pedig átélhetik, hogy nincsen semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztusban vannak. S reménységgel nézhetnek előre.
Bár a korunk nem attól hangos, hogy az utolsó ítéletről, az Isten ítéletéről beszéljünk, mint pl. a középkorban – de a sok-sok zavarodottság, és félelem, a sok bizonytalanság és eltévedés abból fakad, hogy kimondatlanul is gondolunk arra, hogy mit ér az életünk és a tetteink hogyan kerülnek mérlegre.
Nekünk ezeket a félelmeinket és bizonytalanságunkat éppen az a reménység oszlathatja el, amellyel Krisztusra tekintünk. Mert tudjuk, hogy benne, és általa lehet a miénk az élet teljessége, az örök élet. Ámen