Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Dsida Jenő versének fantasztikus képe kelt életre bennem, miközben ezen a héten két temetést jelentettek be, és egy hozzánk közelálló testvér halálhírét közölte az özvegye:
…Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrű lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szívódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
S miközben küzdöttem a bennem növekvő keserűséggel és a lelki sötétséggel, az a kérdés foglalkoztatott engem, hogy vajon fordítva miként történik ez? Mert a feketébe mártott kockacukor apró hajszálerecskéin felszivárog a fekete lé, és a remény és a tisztaság színe - a fehér – sötétté lesz. S ha a természetben ez a folyamat fordítva nem is játszható le, mert hiába mártanánk a feketévé vált kockacukrot kristálytiszta vízbe, az legfeljebb csak elolvadna és szétesne, a lelkünk azért mégiscsak más. Bár könnyen felszívja a feketét:
Felszívja a bűnt – a rossz társaság megrontja a jó erkölcsöket, - mondja Pál. És milyen igaz, a környezetünkben lévő rosszat, mint szivacs isszuk be magunkba.
Felszívja a zúgolódást – mert egy olyan közegben, ahol mindenki elégedetlen, mi magunk is egyre élesebben vesszük észre a rosszat, és felejtjük el a jót.
Felszívja a holnap felőli reménytelenséget. Mert ha mindenki arról panaszkodik, hogy itt nehéz, vagy nem is lehet megélni, és ez a világ egészen elviselhetetlenné lett, akkor mi magunk is egyre erőteljesebben érezzük majd kilátástalannak a helyzetünket.
És felszívja az örök élet felőli reménységünket, is, mert amikor mindenki csak a mának él, és a carpe diem lelkületével akarja kiélvezni a pillanat adta minden lehetőséget, akkor teljesen bárgyúnak tűnik az, aki az örök élet reményének távlatában mer egy kicsit más lenni.
S mi is talán úgy érkeztünk ide, hogy a lelkünk ezen a héten is felszívta az ezernyi formában bennünket körülvevő sötétséget. S azt kérdezzük ma égő szívvel: Urunk, lehetséges az, hogy egyszer a lelkünk ne a feketét, a sötétet, a reménytelent és a céltalant szipkázza fel, hanem a tisztaságot, a reményt és a „fehérséget”?
S lám, ha alaposabban végiggondoljuk Pál szavait, amelyeket az első század közepén fogalmazott meg, meglátjuk, hogy az ember semmit nem változott. Ugyanazok a feszültségek feszítik a lelkét ma is, mint kétezer évvel ezelőtt. Mert hiába lett tele a markunk intelligens elektronikai eszközökkel, és hiába roskadoznak a patika polcok az egészséget szolgáló ezernyi gyógy- és gyógyhatású szerrel, de a haláltól való félelemünk nem szűnt meg. S hiába minden életmód reform, és hiába a tudomány, hiába a felhőtlen szabadság, és az anyagi jólét, ha a halál szele mindannyiunk lelkét képes megborzolni. S hiába hessegetjük el a végesség és a hiábavalóság gondolatát magunktól, csak emészt és depresszióssá tesz sokakat, és az elmúlás fakasztotta hiány, vagy az önsajnálat ébresztette gyász megmagyarázhatatlan velejárója minden veszteségnek. A sötétség sunyin-resten szivárog, kúszik fölfelé a kristálytiszta kockatestben?
De Pál mégiscsak ismert valamit, ami ezt a megállíthatatlan sunyi-rest folyamatot, az életet felemésztő folyamatot megállíthatja, sőt visszafelé fordíthatja! S nem egyszerűen egy módszert, vagy egy lélektani technikát ismert az apostol, hanem a feltámadott Krisztust. Őt, aki a belénk felszívódó sötétség legyőzője volt. S látta, hogy a félelem tudatlanságában él az, aki nem ismeri a krisztusi reményt. Mert a thesszaloniki gyülekezetben is ismerték a hitvallást: Krisztus meghalt és feltámadt. De azt nem igazán gondolták végig, hogy Jézus Krisztus élete nem csak egy modell, egy, a tetteiben, a kiáradó szeretetében követendő életmodell. Hanem annál sokkal több: a meghalt és feltámadott Krisztus a szabadítónk. Mert Ő az áthatolhatatlannak hitt halál falán rést ütött, hogy a halál ne tarthassa fogva, sem Őt, sem azokat, aki Őbenne hisznek.
S bár titkokat feszeget az apostol, amikor a feltámadás rendjét leírja. Én nem mertem volna ilyen bátor lenni, legfeljebb csak azt merem mondani, hogy bízzuk azt a feltámadott Úrra, hogy miként történik majd mindaz, amit a Biblia feltámadásnak ír le. De egy mondatát magam is örömmel és teljes odaadással tudom fogadni: Lehet, hogy a főangyal harsonája nem akkor zeng majd fel, amint Pál írja, és az egyéb leírt külsőségek nem úgy mennek végbe.
Ott, akkor, tanító és vigasztaló szándékkal fontosak lehettek ezek a titkot feszegető mondatok, hiszen Jézus második visszajövetelét, és így az utolsó ítéletet akkor még a saját generációjukban várták a keresztyének. Az azonban egészen biztos, hogy ez által – bármilyen sorrendben, bármilyen formai rendben történik majd ez, – mindnyájan az Úrral leszünk! Sőt az Úrban leszünk, hogy többé ne szívódjon fel kockacukor létünkbe a sötét, hanem végre mentesek együnk a bűntől és a félelemtől, a gondoktól és a könnyektől.
S ma sem akarlak benneteket mással vigasztalni, mint ezekkel az evangéliumi igékkel: Mindenkor az Úrral leszünk! S amikor az Úrral vagyunk, akkor már nem tud felszívódni lelkünk kapillárisain a sötét.
Talán ismerjük azt a Taisé-i éneket, amely így szól: Te vagy a fény a szívemben Jézus, add, hogy ne szólhasson bennem a sötét! Te vagy a fény a szívemben Jézus, Krisztus jöjj, Te vezess utamon! Ez egyen most is az imádságunk! S így lesz vigasztaló reményünk!
Ámen