Ef 6,1-4: Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. „Tiszteld apádat és anyádat”: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön.” Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.
Ünneplő Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Középkori zsoltár antifónája vízkereszt ünnepére így hangzik:
Három csodával megékesített szent napot tisztelünk. E napon csillag vezérlé a bölcseket Jézushoz. E napon a víz borrá változott a menyegzőben. E napon Krisztus Jánostól megkeresztelkedett, hogy minket üdvözítsen.
E három csoda valójában Jézus isteni titkát lebbentette fel, ezért mondja a zsoltár három csodával megékesített napnak vízkereszt ünnepét. Isten dicsősége megjelent a világban, Jézus a világ világossága!
Ettől a magasztos és kissé misztikusan hangzó üzenettől nagyon távol van igénk. Még csak egy nap múlt el vízkereszt óta, de igénk által máris a földre huppanunk, Mert ez az ige nem a világosságról, nem a fényes csillagról, és még csak nem is az ésszel fel nem fogható isteni jelről szól. Ez nem más, mint a Pál apostol által megfogalmazott etikai üzenetek, az úgynevezett házi táblák egyike, amely a szülők és a gyermekek egymáshoz való viszonyát alapozza meg. A gyermekek és a szülők intése nem tartozik a háromszoros csodák közé, nem emelik az ünnep fényét. Az égi csillag tiszta fényétől – amelyről vízkereszt egyik énekében énekelünk, - leránt az emberibe, a legnehezebb terepre, a kapcsolatok szintjére.
Mert könnyű felfedezni az Isten dicsőségét a teremtett világban, a
természet csodáiban, és úgy imádni. De nagyon is nehéz felismerni az Isten dicsőségét az emberekben. S bár magasztos gondolatokat tudunk mondani a szülők és a gyermek kapcsolatáról, azt is be kell vallanunk, hogy sokan sebet és fájdalmat is kapnak ezekben kapcsolatban.
Pál apostol szava azonban most mégis arra a keresésre indít, hogy miként lesz a szülő és a gyermek kapcsolat olyan projektorrá, amely az Isten dicsőségét jeleníti meg a világban?
Mert hiszem, hogy itt nem egyszerűen egy megtartandó követelményről, egy parancsról van szó. Hanem arról, hogy a Krisztust felismerő, és a dicsőségéből merítő ember a leghétköznapibb szituációban is – így a kapcsolataiban is hordozója annak, amit az életében felfedezett. Ha a betlehemi csillag fényét fedezte fel, akkor annak is.
A mai nap evangéliuma az egyetlen gyermekségi történet, amelyet az evangélisták megőriztek. Izgalmas benne megfigyelni a kölcsönhatásokat: József, az egyszerű ács, komolyan veszi az ünnepi előírásokat és tartja a szokásokat. Ebbe a rendbe belevonja a fiát, hisz 12 éves kortól már kötelező volt a gyermekek számára is, hogy részt vegyenek az ünnepeken. S ott az ünnepen – amikor fiú elcsellengett – fellebbent előttük újra egy fátyol. Mégpedig annak a sejtésnek a belső erősödése, hogy ez a gyermek több, benne ott van, jelen van az Isten.
Müller Péter egyik művében írja: A gyerek nevelését kínaiul úgy hívják: „ki meng”. Azt jelenti, hogy felfedni azt, ami el van rejtve benne.
A szülők tehát azzal, hogy az ősök hagyományához és a szokásokhoz kötődtek, nevelték a fiukat, s ott a jeruzsálemi bölcsek között fellebbent valami, ami benne rejtve volt. Ez az ephifánia – Isten dicsősége megjelent a világban.
S mi meg talán szegényebbnek érezzük magunkat, mert nekünk sem úgy, ahogy a napkeleti bölcseknek, de még úgy sem, mint a templomi tanítómestereknek nem jelenik meg Jézus isteni dicsősége.
De hát nem abban van a hiba, hogy mi valami irreálisat várnánk, de közben egészen másként mutatkozik meg nekünk az Isten? Nem ott van a baj, hogy mi valami rendkívüli, külső dolgot várnánk, s közben pedig valahol magunkban kell felfedezni azt, hogy az Isten dicsősége megjelent a világban?
És ezt talán először a szülő-gyermek kapcsolatban érthetjük meg.
A valláslélektannal foglalkozó szakemberek egyik alapvető megállapítása az, hogy mindenkinek az Isten-képét, tehát az Istenről alkotott képzetét, az apa-kép határozza meg a legerősebben. Akinek gondoskodó, szeretetteljes, gyengéd apja volt, annak az Isten-képében is megjelennek ezek a vonások: Isten gondoskodó, szeretetteljes, gyengéd. Akinek következetlen és kiszámíthatatlan volt az apja, az az Istenre is így fog gondolni. És akinek durva, kegyetlen, büntető apja volt, az az Istent is ilyennek fogja érezni. Akit pedig elhagyott az apja, az sokszor érzi majd azt, hogy az Isten elhagyta őt. Persze, tudjuk, hogy ezek a képek az idő múlásával és a környezeti hatásokkal cizellálódhatnak, és az életúton sok minden hatással lehet az Isten-képünk formálódására.
Ti gyermekek! (Mindannyian gyermekek vagyunk!) Elsősorban azt tiszteljétek a szüleitekben, és azért adjatok hálát, (még ha már nem is élnek!) hogy az Isten titkát fellebbentették a szívetekben. Biztos más kincseket is tudnánk sorolni, mi mindent tanultunk a szüleinktől s kaptunk tőlük szellemiekben. De most ez, a legfontosabb legyen a szemünk előtt. Az, hogy a szülő-gyermek kapcsolatban a legnagyobb ajándék az, ha egyszer csak a szeretet és a gondoskodás, a bűnöket elfedező jóakarat révén kiviláglik az Isten dicsősége: nekünk olyan Istenünk van, akire érdemes ráhagyatkozni!
Ti atyák – ti szülők! (A gyülekezet nagy családjában minden felnőtt így felelős az utána jövő nemzedékért.) Elsősorban arra figyeljetek, hogy ne ingereljétek a gyermekeket. Jézus arról beszél, hogy ne botránkoztassátok meg a gyermekeket. Nem szabad, hogy a hitükben, a bimbózó Isten-keresésükben éppen azok, akik a legközelebb állnak hozzájuk, okozzák a törést. Lelkipásztori gyakorlatomból nagyon sok példát tudnék mondani. Az istentiszteleten mocorgó gyermekekre szigorúan, s fenyegetően pisszegő néniktől, kezdve a hittan könyvek vagy a Biblia tartalmát hazugságnak tartó apákig. De most nem az a célom, hogy elrettentő példákon hújjogjunk, hanem az, hogy megéreztessem veled, hogy Isten dicsősége ott jelenik meg a világban, ahol a tevékeny szeretet, az irgalmas megbocsátás, az egymás terhének hordozása valóság lesz. Ahol türelem és békesség lakozik, és ahol nem félnek, még a kereszt hordozástól sem. Ahol nem az önzés és a élvezetek hajszolása, hanem a másik felé való megnyílás s a szolgálat lesz a meghatározó.
Ragyogjon fel neked Krisztus, hogy benned is felragyoghasson…
Ámen