Jel 3,7-13„A filadelfiai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél van a Dávid kulcsa, és amit kinyit, senki nem zárja be, és amit bezár, senki nem nyitja ki: Tudok cselekedeteidről. Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet. Íme, neked adok némelyeket a Sátán zsinagógájából, azokból, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, hanem hazudnak: íme, megteszem velük, hogy eljöjjenek, és leboruljanak a te lábad előtt, és megtudják, hogy én szeretlek téged. Mivel megtartottad állhatatosságra intő beszédemet, én is megtartalak téged a kísértés órájában, amely el fog jönni az egész világra, hogy megkísértse azokat, akik a földön laknak. Eljövök hamar: tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat. Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában, és onnan nem kerül ki többé, felírom rá az én Istenem nevét, és az én Istenem városának, az új Jeruzsálemnek a nevét, amely a mennyből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!”
Ünneplő Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Azt hiszem, hogy mindannyian szeretjük ezt az ádventi éneket: Jer tárjunk ajtót még ma mind! A legnagyobb király van itt! Sokszor azonban úgy énekeljük, hogy szívünkben ott van a tehetetlenség: Szeretnénk ajtót tárni az érkező Jézusnak, a legnagyobb királynak, de hát kinek van erre ideje? És kinek van erre energiája? Van éppen elég dolgunk. S még ez a lelki ajtó nyitás is... hát ez már egy kicsit sok!
Pia Kerkiö, finn költőnő versét néhány évvel ezelőtt öcsém fordításában kaptuk meg karácsonyra. A karácsonyi imádság így kezdődött:
A tolongásban,
ahol olcsó, de használható
ajándékokat keresek éppen,
s végül kapkodva felesleges ötlettelen kacatot veszek,
látogass meg karácsony Gyermeke.
Lépj be tolongásaimba, s állítsd helyre a dolgokat!
S így kéri tovább az ima: hogy a kapkodásba is, a megfáradottságba is lépjen be karácsony Gyermeke.
Jer, tárjunk ajtót még ma mind! - énekeljük lelkesen, s közben érezzük, hogy éppen erre nem vagyunk képesek. Utat engedni annak, amit nem a környezetünk erőltet ránk hagyományként, elvárásként.
Jer, tárjunk ajtót, lelkesen! - és az ajtó, a szív ajtaja mégis sokszor zárva marad. Mintha ezt az ajtót, ezt a már rég meg nem nyitott ajtót nem tudnánk kitárni!
Ádventi ürességet érzünk. Próbáljuk kitölteni: ki eszeveszett vásárlással, ki azzal, hogy éppen karácsonyra tervezi a síelését, ki azzal, hogy a munkahelyi karácsonyi bulin alaposan berúg – ahogy egy ismerősöm tegnap mesélte. De hát mintha az az ajtó, a lelkünk ajtaja ( vagy a menny ajataja?) nem akarna megnyílni. A kulcs nincs meg! S nem a lábtörlő alatt van!
Ma az szólít meg bennünket – egy ádventi levélben – aki tudja, hogy hol a kulcs!
Igen, ma is egy levelet kapott a gyülekezetünk, mint néhány hete. A Jelenések könyvéből szól hozzánk ez az üzenet.
Azt mondja a Szent, az Igaz, akinél van Dávid kulcsa. Hoppá… Egyszer csak meglesz a kulcs.
Mint az unokáimnak megmutatott rejtvényben: talán ismerjük! A királykisasszonyhoz látogatóba érkezett egy lovag. De az nem tudta palota ajtaját kinyitni. Azt kérte a lovagot, hogy lovagoljon el a tó partra, hátha megtalálja a kulcsot és az el is indult. Körbejárta a tavat. Amikor odaért újra a várhoz, örömmel kiáltotta. Nálam van a kulcs! Megvan a kulcs!
Jézusról énekelünk így éppen Jelenések könyve alapján az „Ó jöjj, ó jöjj Immánuel” kezdetű énekünk 4. versszakában:
Ó, jöjj, Kulcs Dávid törzséből,
A mennynek kapuját nyisd föl!
Az üdvösségre tárj utat, Ne legyen részünk kárhozat!
Meglásd, meglásd, ó, Izrael, Megszületik Immánuel!
Jézusnál van a Dávid kulcsa.
Ez a kép egy látszólag jelentéktelen történelmi eseményre utal: Ezékiás király idejében az asszír csapatok körülfogták már Jeruzsálemet. Akkor egy Sebna nevű ember volt a kancellár. De ennek a kancellárnak – azért mert nem volt igaz ember, s pozíciójával csúnyán visszaélt azzal,hogy egy méregdrága sírboltot készíttetett magának, - Ézsaiás próféta Isten ítéletét hirdette: Isten elveszi tőle a királyi palota kulcsát, s másnak adja. Akinél a kulcsok voltak, az tudta nyitni a palota és a kincstár kapuit. Sebnától hűtlensége miatt elvétetett a kulcs. S utódjáról ezt mondta az Úr: Az ő vállára teszem Dávid palotájának kulcsait. Amit kinyit, nem tudja bezárni senki, és amit bezár, nem tudja kinyitni senki.
János – a Jelenések könyvének szerzője – Jézust vallja Szentnek és Igaznak! Olyannak, aki soha nem él vissza a hatalmával, s aki azért kapta meg a kulcsokat, mert Ő nem magát akarja gazdagítani a mennyiek kincsével, hanem a rábízott embereket, minket.
Pál apostol pl. erről így vall: Nem tekintett zsákmánynak (ragadománynak) hogy egyenlő Istennel. S mivel nála van a kulcs, a szívünket is ki tudja tárni és a mennyek ajtaját is ki tudja tárni.
Ne gondold azt, hogy valamilyen emberi praktikával meg tudod nyitni magadnak a mennyet, hisz még a magad szívét sem tudod megnyitni, az Úr előtt. Erre nincs szabad akaratunk, bármennyire is szeretnénk ezt gondolni. Nincs meg a készségünk, a lehetőségünk arra, hogy szívünk kitárjuk a menny előtt, Isten kincsei előtt. Egyedül a hozzánk érkező Jézus, a minket ismerő Megváltó tudja ezt megtenni, mert nála van a kulcs!
Ő tudja, hogy milyen a létünk – tudok cselekedeteidről! Ismeri kicsinységünket, gyengeségünket, erőtlenségünket. De tud arról is, hogy szinte erőnket megfeszítve akarunk hozzá ragaszkodni: Bár kevés erőd van megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet. S azt ígéri, hogy megtart a kísértés órájában. Azokban a nehéz pillanatokban, amikor minden arra sarkallna minket is, hogy tőle elszakadjunk, meg fog őrizni minket.
És ma egyszerűen azt kérdezem: hogy tudod, hogy hol van a mennynek, a boldogságnak a teljes ünnepnek az kulcsa?
Mert ha tudod, akkor nincs veszve semmi! Akkor megvan az, amire szükség van, ahhoz, hogy majd a szívünk is kitáruljon az érkező előtt. És hozzá hűséggel ragaszkodva, megmaradjunk a hitben.
Ámen