Keresztyén Gyülekezet!
Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Újra együtt lehetünk a templomban! Úgy, mint azok a vakok és a sánták, akik a templom megtisztítása után Jézushoz igyekeztek. Így igyekeztünk most ide, ahogy egyik kollégám fogalmazta: a pandémia potenciális vakjai és bénái, maszk mögött leprásnyi távolságot tartva. De egy bizonyossággal, hogy ahol Jézus jelen van, ott van gyógyulás, új kezdet és új remény.
Újra vágyunk a gyógyulásra! Mint azok a vakok és bénák, akik egyáltalán nem törődtek azzal, hogy betegségük miatt kívül kellett volna maradniuk. Mert bár a rend és a törvény értelmében a templom szent tereiben nem léphettek volna be a csonka-bonkák, de Jézus új törvényt szab.
S mi most reá, az életünket új törvény medrébe helyező Jézusra tekintünk!
Már a húsvét előtti időszakban is átélhették sokan, hogy Jézus jelenlétében minden más lesz.
Jézus jelenlétében a víz borrá lett, és a vihar elcsendesedett. Jézus jelenlétében a szombat nem gátolta a tanítványokat abban, hogy kalászt szedve munkát végezzenek, és a gyógyult beteget sem, hogy felvegye, és ugrándozva vigye haza a nyoszolyáját. Jézus jelenlétében megbátorodott még Péter is, hogy kilépjen a hullámzó tenger vizére. És még a halott is kilépett a sírból.
Ahol ő valóban uralkodhat, meggyógyul a rosszkedv, a hitetlenség, meggyógyul az értelmetlen, üres élet, mert a Jézus közelében gyógyulás van. A szomorkodók vigasztalást találnak, a félelemben élők lelke fölvidul, mert Krisztus uralkodik a szívükben. Jézus közelében gyógyulás és helyreállítás történik!
Jézus hatalma által a természeti törvények és a vallási törvények falai leomlanak. Mert ő maga hozta el a falak nélküli országot, az Isten országát.
Húsvét után azonban még inkább kirajzolódott, hogy Jézus jelenlétében más lesz minden. Mert a halál sem tudta fogva tartani. És ahol a halál nem úr többé, ott múlik a félelem, és kirajzolódik az ember reményteli útja!
A zsoltáros új énekre, éneklésére bátorított mindenkit: Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett, s jobbja szabadulást szerzett! S ezért a Cantate vasárnapján sem csupán az éneklés fontosságára figyelünk, hanem arra, hogy nekünk olyan Urunk van, aki csodákat tesz, és úgy munkálkodik, hogy nekünk is szabadulást szerez. Olyan Urunk van, aki halála és feltámadása által munkálkodik az üdvünkért.
Ezeket a szabadulást szerző csodákat gyermekek serege láthatta a templom-udvarban. És ahogy a felnőttektől látták, ahogy a jeruzsálemi bevonulás során „kisasolták”, úgy kezdenek el ők is énekelni. Hozsánna a Dávid fiának!
Izgalmas lenne azt is végiggondolni, hogy ezek a gyermekek (nem tudjuk milyen korúak lehettek) miért énekelnek: Talán a kapott mintát követték? Látták az olajfák hegye felől bevonuló Jézust, akit a sokaság köszöntött így, és - a gyermekek milyen fogékonyak - még az is lehet, hogy ott ott a templomudvarban játékból – utánozni kezdik a felnőtteket.
Talán olyan ez, mint amikor a hittanra vagy a templomba járó gyermekek otthon „templomosdit” játszanak. Halottam olyan gyermekekről, aki a képes Bibliájából olvasott a plüss állatkáinak, vagy éppen az karácsonyra kapott babáját megkeresztelte, mert éppen keresztelőt látott a templomban, vagy felállt a székre, mint a lelkész a szószékre, és úgy imádkozott. Ilyen a gyermeki lélek. És ez nem baj!
S azt mondhatjuk, – anyák napján hangsúlyosan – hogy áldottak azok az édesanyák, és nagymamák, akiknek a gyermeki, unokái „templomosdit” játszanak, mert ők biztos, hogy jó példát adtak nekik.
(De ez vonatkozik az édesapákra és nagyapákra is!)
S arról sem szabad megfeledkezni, hogy a gyermekeknek érzékeny és fogékony a lelkük. És ezért azt is észreveszik, amit mi felnőttek már előítéletekkel elutasítunk, vagy illemből nem teszünk szóvá. Mi felnőttek már kialakítottuk a magunk világát, és ezért tudjuk, hogy abba mi fér bele és mi nem fér bele. S bizony sokszor zavar meg bennünket, hogy a gyermekek olyan dolgokról is beszélnek amelyekről mi a jólneveltség jegyében inkább hallgatnánk. Biztos, hogy minden szülő érezhette már azt a kényelmetlenséget, hogy a gyermeke a hozzá érkező vendég furcsaságára hangosan rákérdez. Pl: Miért van a bácsinak akkora orra?
Vagy egy barátságosan rápillantó részeges csavargóra megjegyzi: Én szeretem azt a bácsit! Ilyenkor mi, felnőttek nagyon kellemetlenül érezzük magunkat. S talán úgy, mint a főpapok és az írástudók, szeretnénk elhallgattatni a kotnyeles, vagy éppen az igazi érzelmeikről szóló gyermekeket. Mert ők még nem tudnak viselkedni!
De Jézus nem engedi a gyermekek száját befogni!
Hát szeretnék én ilyen gyermek lenni, aki rácsodálkozva az Isten tetteire, nem tud viselkedni, hanem örömmel és játékosan, ujjongva és önfeledten kezdi el dicsérni, azt, amit lát, és azt akit lát!
Jézus itt sem hallgattatja el a messiási létéről és hatalmáról valló gyermekeket. Mint ahogy máskor pedig egyenesen a középre állítja őket: Mintha ezt mondaná, minden nagyokos írástudónak, minden törvényeskedő vallásosnak, minden megkövesedett felnőttnek: Ember, tedd már végre meg, hogy újra gyermeki lélekkel csodálkozol rá arra az ajándékra, amit kaptál:
Ha nem voltál beteg, arra, hogy eddig nem ért baj! Ha beteg voltál, akkor arra, hogy meggyógyultál. Ha elvesztettél valakit, akkor arra, hogy húsvét a feltámadásról beszél. Ha elfáradtál a karanténban, akkor arra, hogy Isten adott csendet az életed végiggondolására, ha nehézségeid lettek, akkor arra, hogy megláthattad kik állnak igazán melletted. És folytathatnám a sort….
Ahogy a hosszú, vacogtató tavasz után hagytuk, hogy a nap sugarai bársonyosan simogassanak, úgy engedjük, hogy a Krisztustól nyert békesség melege átjárja lelkünket, és ebből fakadjon örömtelei ének: Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodálatosan cselekedett.
Ámen