Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvérek!
Reménység vasárnapja van. Az egyházi év végén járunk: Ítélet vasárnapja és az Örökélet vasárnapja között.
A mai napra rendelt ige tehát mintegy „beékelődik” a két vasárnap gondolatkörei közé, ahogyan az igében is – így kiragadott formájában – egy intés ékelődik az egzisztenciális gondolatok közé. Elvont üzenet - konkrét üzenet- elvont üzenet – így lehetne jellemezni az igevers ritmusát; avagy élet-halál kérdések – „csip-csup hétköznapiság” – ismételten élet-halál kérdések. A kérdések mélyre menőek, csontig hatolóak: Kinek élünk? Kinek halunk? Hogy állunk Isten ítélőszéke elé? És mindeközben Pál mintegy „kiszól” a szövegből a testvéreknek, számon kérve őket ítélkező magatartásukért... Talán első olvasásra nem is érthetjük teljesen, hogy hogyan kerülnek ezek az intések a valódi, fajsúlyos kérdések közé.
Pál a levél megírásakor nem ismeri személyesen a római gyülekezetet, még nem járt Rómában, de eljut hozzá a helyi konfliktusok híre, és a 14. fejezet egészéből azt is megtudhatjuk, hogy milyen kérdések feszítik szét a csoportot. Az eredetileg szinte homogén zsidó-keresztény gyülekezet a zsidók Rómából való elüldözésével felbomlik, és a visszatérők már egy pogány-keresztény gyülekezettel találják szemben magukat. A közösség vegyessé válik, emiatt sok a feszültség, például az étkezési szabályok különbözősége okán. A kérdés tulajdonképpen az – mint, ahogy napjainkban is gyakorta – hogy ki a jobb keresztény, ki az, aki hűségesebb az Úrhoz… És ezt természetesen egymás viselkedésén próbálják mérni a közösség tagjai.
A korai keresztény gyülekezet (mint később is minden más emberi csoport) ítél. Így Pál dorgálásának tárgya az ítélet: 10Akkor te miért ítéled el testvéredet? Vagy te is, miért veted meg testvéredet?
Az ítélet mostani igeszakaszunkban tehát – ellentétben a múltheti „passzussal” – korántsem Isten ítélete, hanem az emberi együttélést jellemző és terhelő nehézség.
A kérdés azonban az, hogy miért ilyen „problémás” – sőt keresztény olvasatban aggályos (megítélendő? elítélendő?) – dolog az ítélkezés, ha életünkben – gyakorlatilag – percenként ítéleteket kell hoznunk…. Miért rója, dorgálja Pál a testvéreket egy olyan cselekedetért, amely teljesen természetes része a hétköznapi létezésünknek?
Ahhoz, hogy az ember életben maradjon mint biológiai lény, szükség volt – és a mai napig is szükség van – még, ha csak limitált módon is – a zsigeri ítéletalkotásokra. A vadállatok vagy egyéb veszélyes helyzetek felismeréséhez az agy, a másodperc törtrésze alatt képes döntést hozni, és felmérni, hogy mely stratégia szolgálja leginkább az életben maradását: harcolni, elkerülni/visszahúzódni vagy elmenekülni. Ez a képességünk azonban embertársainkkal kapcsolatban is megmaradt, és a pszichológiai kutatások szerint, egy ember 7 másodperc alatt zsigeri döntés hoz arról, hogy másik szimpatikus vagy antipatikus; a másik embert megnyerőnek találja, vagy nem kíván vele kapcsolatba lépni. 7 másodperc… ennyi idő alatt nem tudunk bemutatkozni sem, nemhogy „megcsillogtatni” nagyszerű képességeinket: műveltségünk, tájékozottságunk vagy morális, érzelmi kifinomultságunk. Ez azonban mégis elegendő arra, hogy az agyunkba – kiskorunktól – „huzalozott” program alapján döntés hozzunk, és – belül (vagy akár kifelé is…) – ítéletet hirdessünk a másikról: hogy tetszik, nem tetszik, félek tőle vagy nem, szeretni fogom, vagy inkább óvakodok tőle hosszútávon. Ezt nevezhetjük biológiai ítéletünknek, amely ösztönösen és ténybeli alapok, effektív tudás nélkül történik.
A közösségi együttélésben azonban nem csak ilyen ítéleteket hozunk, hanem a leggyakrabban – a Pál által is leírtakhoz hasonló – élethelyzeteketben van részünk. A kisközösségek az informális ítéletek sokaságával működik, amelyek gyakorta szárnyra is kelnek, és pletyka formájában erősítik (vagy igen gyakran gyengítik) a csoport működését. Talán többen ismerik a Testvérek közül a napjainkban népszerű Agymenők című sitcom-ot (szituációs komédiát), amelyben fiatal egyetemi oktatók (fizikusok, mérnökök, biológusok) együttéléséből kapunk ízelítőt humoros formában. Az egyik részben az agykutató Amy Farrah Fowler a pletyka természetét kívánja feltérképezni a baráti társaságban, és különböző jellegű – valótlan – információkat kezd el terjeszteni saját magáról (szigorúan szem előtt tartva a kutatásetikai aspektusokat.:), és arra kíváncsi, hogy az információáramlásnak mennyi a sebessége. Természetesen az érdekesebb, és én-idegenebb információknak jóval gyorsabb a terjedési sebessége, mint a semlegesebb, személytelenebb híreknek. A „pletyka” tehát működik és alkalmasint a közösséget is működteti…, hiszen a beszéd – a másokról való beszéd – egyfajta hálózatot hoz létre, és kutatók szerint a „kurkászás” (a kapcsolattartás) szerepét tölti be az emberek között. A pletyka, a másokról való beszéd középpontjában azonban általában egy értékítélet is áll, egy, a másikról hozott erkölcsi ítélet.
Az ítéleteink harmadik szintjét már az ún. ténybeli alapon hozott döntések képezik, amelyet az arra hivatott testületeink hoznak. Amikor az emberek nem tudnak dűlőre jutni egy-egy vitás kérdésben, kénytelenek bírósághoz fordulni. A viták lehetnek anyagi, de akár családi természetűek is. Sajnos nagyon sokan ismerik egy-egy bontóper vagy akár gyermekelhelyezési per nehézségeit, fájdalmait, de szélsőséges esetekben – az igazság vagy legalább a részbeni igazság megtalálása céljából – nem lehet eltekinteni egy kívülálló harmadik, egy hivatalos ’ítész’ bevonásától. A bíróságok azonban akkor is be kell, hogy avatkozzanak az emberi életbe, amikor valaki olyan súlyosan szegi meg a társadalmi együttélés szabályait, hogy bűncselekményt követ el. Tudjuk, hogy ma már Magyarországon – hála ezért az Úrnak – nincsen halálbüntetés, de néhány évtizeddel ezelőtt még hazánkban is dönthetett egy bíró a másik ember életéről is. Ma már „csak” a szabadságelvonásának lehetősége van a bíró kezében, de aki valaha is járt már büntetés-végrehajtási intézményben (börtönben), az tudhatja, hogy ez a csak bizony erősen idézőjelbe teendő. A bíró, ha nem is élet és halál ura többé, de ítéletével – egy ténybeli alapra helyezett ítéletével – az emberi élet normális menetét gyakran igen hosszú időre is megakaszthatja…
Ítéletekre tehát az emberi együttélés során szükség van: biológiai-zsigeri ítéletre, hogy elkerüljük a ránk leselkedő konkrét veszélyeket; kisközösségi ítéletekre, hogy közösségünket megvédjük a morális értelemben vett rossztól; bírósági ítéletekre pedig azért, hogy a vitás kérdéseket próbáljuk erőszak nélkül megoldani, a szabályszegőket pedig számon kérjük, hogy a továbbiakban sem ők, sem mások ne kövessenek el – büntetőjogi értelemben vett – bűnöket.
De mit mond a Szentírás? Azt, hogy hagyjuk csak a vétkeket? Ne foglalkozzunk a bűnökkel? Nincs felelősségünk e tekintetben?
Nem. Még az Újszövetségben, Máté evangéliumában is találunk instrukciókat arra, hogy bizony alkalmanként „meg kell ítélnünk” kínos és kényes helyzeteket. 15„Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát. 16Ha pedig nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást. 17Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek. Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt.
Úgy tűnik tehát, hogy Jézus ezekre a kényes helyzetekre is a kezünkbe ad egy „eszközt”, ad egy eljárási utat, mert ismeri az embert.. Így elmondja, hogyan kezeljük a vétkest, az Úr szabályai ellen vétkezőt. Ha másként fogalmazzuk meg: ehelyütt bizony – ha szeretetteljesen is – de ítéletet kell mondanunk egy bűnös felett, végső soron kirekesztve őt – mint pogányt vagy vámszedőt… Ha vétkezik atyádfia…
Vagyis, ha tudjuk, látjuk egy emberről, egy rendszerről, hogy vétkes, felelősségünk szólni annak, felelősségünk szóvá tenni azt. „Vétkesek közt cinkos, aki néma” – mondhatnánk Babits-csal.
Így, ha a politikusok korruptak – szóvá kell tenni; a gazdagok lenézik és kisemmizik a szegényeket – szóvá kell tenni; az embereket csak a pénz, a versengés, az élretörés érdekli – ennek hangot kell adni; az emberek önzők – fel kell rá hívni a figyelmet. Mindenki önmagának él és senki nem él az Úrnak – riadót kell fújni. Úgy élnek, mintha nem kellene számot adni magukról – ki kell hangosítani….
De, ha egy percre megállunk, és végiggondoljuk mindezeket, hamar kiderül: hogy mindez nem csak másokról szól. Az ösztönös, biológiai ítéletnek mi magunk is tárgyai vagyunk: rólunk is 7 másodperc dönt a másik… A kisközösségi, erkölcsi felháborodás rólunk is szólhat, és percek alatt kívül kerülhetünk egy osztályon, egy csoporton vagy egy baráti társaságon… És tetszik vagy nem tetszik, de akár a bíróság is dönthet rólunk….
De akár mondhatjuk mi magunk is – magunk felett ítéletet mondva – hogy: közülünk mindenki önmagának él, és mindenki önmagának hal, mert nem élünk az Úrnak, és ha meghalunk, nem az Úrnak halunk meg…
Ítelet: másokról; mások által magunkról, magunk által magunkról… És Isten félelmes szétválasztó ítéletről, amelyről a Lekció és a múltheti igehely szól – még nem is ejtettünk szót… Ez így együtt milyen borzalmasan nehéz teher… Úgy ül a vállunkon, hogy meggörnyedünk alatta…
De akkor – kérdezhetjük – hol van ebben a reménység??
Mi a reménység valójában?
Remény nélkül nem tudunk élni. Remény nélkül az ember elsorvad, kiürül, divatos szóval: depressziós lesz. Ahhoz, hogy élni tudjunk és cselekedni, reménykedünk az élet kezdetétől szinte a végéig… Reménykedünk abban, hogy a gyermekünk egészséges lesz, hogy nem éri bántódás az óvodában/iskolában, reméljük, hogy sikerülnek a vizsgái, hogy megtalálja az élete párját és a hivatását… Reméljük, hogy szüleinknek, testvéreinknek, szeretteinknek nem esik bántódása. Most például a járvány idején, reméljük, hogy családunk tagjai, barátaink, ismerőseink nem lesznek betegek, nem esnek a járványnak áldozatul. Remélünk.
De ez a reménység minden ember reménysége. Nem csak a miénk; keresztény embereké.
De vajon mivel több a mi reménységünk? A Krisztust követők reménysége?
A reménységünk feltétlenül és mindenek fölött az, hogy Jézus a Krisztus. Hogy Jézus, aki megtestesült, aki értünk emberré lett, és, akit megfeszítettek és feltámadott – ahogyan azt ígérte – velünk van az idők végezetéig. A reménységünk az, hogy Jézus meggyógyít minket… és teljessé, szabaddá tesz, ahogyan meggyógyította a „benne reménykedő” nyomorultat a Betesda tavánál vagy a vérfolyásos asszonyt, aki gyógyulásában bízva megérintette Jézus köntösét…
De álljunk meg egy percre! Vajon ezek emberek pusztán csak „reménykedtek”? Reménykedtek a gyógyulásban, a jóban, a könnyebb életben? Azt mondta nekik Jézus, hogy a „ti reményetek megmentett titeket”? Nem. A Jézushoz lépők, a Jézus nyomában járók, a Jézust követők: hittek. Ahogy nekünk, 21. századi keresztényeknek is sokkal többünk van, mint – Csokonai szavaival élve – csalfa, vak reményünk. Mi az Úrtól a hit bizonyosságát kaphattuk meg, amelyről a zsidókhoz írt levél így ír : 1”A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.”
Ezt a meggyőződést kaptuk és kapjuk mindennap Istentől, ezt a meggyőződést adja a Szentírás, és ezt a valóságot mutatja be, hozza közel hozzánk a mai Igehelyünk is. 7Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának; 8mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. 9Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék.
Milyen felszabadító így olvasni ezeket a gondolatokat! Milyen nagy szabadság azt tudni, hogy nem magunknak, nem a másik embernek élünk és nem is magunknak (és magunkban) halunk meg!
De mégis – a gyakorlatban – mit jelent az Úrnak való élet és az Úrnak való és az Úrral való halál?
Az Úrnak élés egyik legcsodásabb kincse, hogy kivesz minket az ítélet alatti görnyedés alól. A mások megítélésének és a mi megítéltettségünknek, akár saját magunk gyilkos megítélésének, nyomasztó terhe alól is.
Ha ugyanis az Úrnak és az Úrral élünk, a mérce egészen máshol lesz. Ha az Úrnak élünk, nem kívül van a középpont, hanem Fönt. Nem függünk tovább az emberek ítéletétől és nem is akarjuk megítélni őket. Nem köt gúzsba a 7 másodperces szabály, mert tudjuk, hogy mindenkiben Jézus arcát kell keresnünk: a szegényben, a nyomorultban, az idegenben, az utcán szembe jövőben…
De az Úrnak való élet kivon minket az alól is, hogy attól rettegjünk, hogy mások mit gondolnak; hogy vajon mások milyennek tartanak minket első ránézésre. Az életünk immáron nem a másik véleményének tükrében és fényében, hanem Isten gondoskodó szeretetében zajlik. Nem azért cselekszünk, hogy pillanatnyi, talmi népszerűségre tegyünk szert, hanem azért, hogy Istennek tetszők legyünk.
És tudjuk azt is, hogy ha az Úrnak élünk, nem kell többé azon gondolkodni, hogy mások hogyan élnek és mit csinálnak, mert nem az lesz életünk középpontjában, hogy a másik mit vett, mit eszik, mennyi pénze van, kivel jött össze vagy éppen kivel szakított, mert a mércénk nem körülöttünk van, hanem Felül, az Úrnál. Az Úr Jézus Krisztusnál.
Ahogyan a kiscsoportunk, a falu vagy város, az osztály gondolataitól sem kell tartanunk, mert, ha a szájára is vesz az emberi csoport, az életünk mércéje Más. … Így az emberek véleménye – még, ha bánt is – de nem görnyedünk össze és nem roppanunk meg a súlya alatt.
De az Úrnak való életünket – talán – még egy bírósági döntés sem veheti el tőlünk. Mert ismerünk foglyokat, a másik véleményének fogságában élőket szabadlábon is…, és Isten kegyelméből láthattam már, szabad embert börtönben is, akinek belső mércéjévé Isten vált.
És Isten arra is képes, hogy saját szigorú ítéleteink alól megszabadítson minket…, hogy az Ő szemével nézhessünk saját magunkra.
Reménység vasárnapjának üzenete azonban még az élet végén sem szakad meg. Reménység vasárnapjának üzenete túlmutat ezen. Mert az Úrral való élet, az Úrnak való élet, nem ér véget itt, rövidre szabott, földi életünkben. Mert hiszen, ha meghalunk is, az Úrnak halunk meg… Neki, vele és általa.
A legnagyobb emberi félelmünk – vitán felül állóan – a halál. Hiszen ez az, amiben mindannyiunknak része lesz, ami nem válogat, amely egyenlővé tesz: gazdagot, szegényt; koldust és királyfit; uralkodót és kiszolgáltatottat. A halál nyomasztó terhe elkíséri az életünket, a vég gondolata örök kísértőként leselkedik ránk. Ahogy Madách mondja: „Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni…”
A reménység azonban a Krisztusban hívők számára a halál árnyékában is egészen más. A mi meggyőződésünk, a mi hitünk csodája éppen az, hogy a halál nem a vég, nem a végleges elmúlás, nem a rothadás és a pusztulás, hanem – ahogyan mondani szoktuk – az az állapot, amelyben Isten az egyik tenyeréből a másikba helyez át…. A Reménységünk – hitté nemesedve – éppen abban áll, hogy Jézus Krisztus halálával nemcsak a földi életünk, emberi ítéleteitől szabadított meg minket, de vérével megszabadított minket Isten ránk váró ítéletétől is, és reményt adott arra, hogy nevünk az Élet könyvébe bevésve áll.
És még, ha tudjuk is, hogy nekünk magunknak kell számot adnunk saját tetteinkről az Úr színe előtt, Krisztus áldozatában – remélhetjük – sőt hihetjük, hogy számunkra nem az Örök ítélet lesz a halál…
Krisztusban, kedves Testvérek! Az igehirdetést azzal kezdtem, hogy az igehely keretbe ágyazva beszél élet-halál kérdésekről és praktikus „földi” tanácsokról, ahogyan reménység vasárnapja is mintegy „beékelődik” az Ítélet és az Örökélet közé. Azonban rátekintve Igénkre megérthetjük, hogy a reménység korántsem ékként van jelen az ítélet és örökélet ígérete között, hanem valójában: hidat képez. A legszebb és legfontosabb hidat, amelyet ember Istentől kaphat…Azt a Reményt, amely Krisztusra tekintve immáron meggyőződés és bizonyosság, hogy Krisztus az Örök Király, aki életünkön és halálunkon uralkodva örökké tenyerében tart és mellettünk áll.
Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. 9Mert Krisztus azért halt meg, és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék.
…Hogy megláthassuk az Ő arcát mindennap és az idők végezetéig, az Örökéletben!
Úgy legyen! Ámen!