Igehirdetési alapige: Jn 4,46-54 Igehirdető: Péter Zoltán
Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Kirakodóvásárokon, utca bóvli és giccsárusoknál lehetett olyan vicces kis fakazettákat venni, melynek előoldalán volt egy kis üveg. Ebbe beletettek egy cigarettát, vagy egy kis pálinkásüveget, olyan kis falra akasztható tréfa gyanánt, mert a felirat állt rajta: végszükség esetén betörni.
Végszükség esetén használni!
Véletlenül sem akarnám ezeket a termékeket Jézushoz hasonlítani, de a ma elénk kerülő történetben egy apa végszükségben „használja” Jézust. Gyermeke beteg, és amikor Jézushoz megy, már halálán van a fiú. Előzőleg valószínűleg minden elérhető orvost és gyógyítót kipróbáltak már, de senki nem tudott segíteni. Jézus volt az utolsó a sorban. Jézust -ha nem is szándékosan – de utolsó esélynek maradt. A gyermek már haldoklik -ki tudja milyen betegségben – nem is a betegség a fontos. Igazából már le kellene mondani róla, le lehetne mondani róla, ha nem lenne Jézus, ha nem jönne Jézus! De Jézus ott van, mert Jézus jön! Itt még időben jön!
Kedves Testvérem! Te mi mindenről mondtál vagy maradtál le már le azért, mert nem tudtad, hogy van Jézus? Mi mindent veszítettél el azért, mielőtt ismerted volna őt, mert nem tudtad, hogy Jézus segítségül hívható? Nem tudtál arról, hogy Jézus jön felénk, emberek felé.
Milyen jó, hogy ma még Jézus megismerhető! Akár szükségben, akár a nélkül!
Mit szoktunk mi hívni végszükség, baleset, testi rosszullét esetén? Tudjuk, hogy a mentőt kell hívni. A telefonokban már mind ott van a segélyhívószám: 112. Tudjuk, hogy milyen számot hívjunk, ha már nagy baj van.
Sokan egyáltalán nem ismerik viszont a lelkek mentőjét, Jézust, vagy akik tudják róla, hogy a lelkek mentője, sokszor nem úgy ismerik, ahogy ő magát meg szeretné ismertetni. Ő ugyanis nem csak végszükség esetére szeretne jönni. Őt már a bajok előtt is meg lehet szólítani, meg lehet hívni.
De mi valahogy csak a jelekben bízunk, csak annak hiszünk, ami a szemünk előtt van. „Hiszem, ha látom!” – szokták mondani.
És nemhogy csak a jelekre hiszünk, hanem már nem is hiszünk másban, mint a jelekben. Azaz nem is kell semmi más, mint maga a jel, a csoda! Ma ez: a túlélés!
Az a szemlélet, hogy ha valami látható eredményt, kézzelfogható dolgot kapunk Istentől, akkor majd hiszünk, óhatatlanul is elhinti szívünkben azt az üzletieskedő, árucsere szemléletet, amely arra sarkall minket, hogy saját önös érdekünk mentén kérjünk, és ha megkaptuk, amire vágytunk, akkor hajlandók vagyunk valamit viszonozni is. Imával, áldozattal, adománnyal úgymond kifizetni Istent. Csakhogy ilyen szemlélettel éppen azt a csodálatos kapcsolatot vesztegetem el, amire pedig Jézus éppen meg szeretne hívni minket.
A másik veszély: Ha a látható, kézzelfogható, eredményszerű dolgokért hiszünk benne, akkor mi az, ami megóv minket attól, hogy el ne csússzunk abba az irányba, hogy már nem is Benne, hanem ezekben a látható dolgokban higgyünk? Azaz a jelekben, és nem a jelet adóban?
Az angolszász területről indult, helyenként felkapott prosperitás-teológia a lelki gazdagság mércéjéül és fokmérőjéül a pénzbeli, vagyonbeli gazdagodást, és az egészséget állítja. Azt monda: kívánj meg valami kézzel fogható kincset: pl. egy autót, házat, és vidd imádságban Isten elé. Addig imádkozz érte, míg meg nem lesz. Miben fog hinni tehát az ilyen aktív imádkozó? Az autóban, a házban stb. és már nem is annyira Istenben.
Mi már ott tartunk a 21. század elején, és keresztény körökben is hallható sóhaj: „Csak egészség legyen!” , azaz hogy az egészséget még a hitnél is nagyobb kincsnek tartjuk.
Az a nagy kérdés, hogy ki formáljon kit? Mi próbáljuk formálni Istent, a mi képünkre, vagy Isten formálhat bennünket Jézus hasonlatosságára?
Mire kell nekünk Jézus? Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek! Olyan ez, mint egy kifakadás, egy szemrehányás. Furcsa, hogy éppen ilyen sürgető helyzetben tör ez fel belőle. De talán éppen ez az apa felől jövő -amúgy a vészhelyzetben teljesen érthető - zaklatottság, siettetés , sürgetés az, ami egyébként torzítja Jézus megítélését, az ő lényének tisztán látását. A vészhelyzet, az események után futás éppen azt eredményezik, hogy Jézust csak mint egy a szögről leakasztandó mentőövként lássuk. Mert másra már nincs mód, nincs lehetőség, nincs idő! Utolsó menedék ő?
A dolgaink, a kapcsolataink, ahogy kezeljük, ahogy bánunk velük, és mivel csak többnyire utólag visszük Isten elé panaszainkat és sérelmeinket, csalódásainkat és gondjainkat, ezért így sokszor mintha csak ultimátum elé állítanánk Istent. Őt persze nem lehet kényszerhelyzetbe hozni, nem lehet zsarolni, vagy irányítani, de ilyen esetekben a mi szemléletünk fog torzulni Istenről, és Jézusról: másra, más módon való megjelenésükre, közreműködésükre, beavatkozásukra már nem látunk lehetőséget. Mintha nem hinnénk el, hogy Isten mozgástere több is lehetne az életünkben. Igazából a mi vele való kapcsolatunk mozgásterét szűkítjük le, ha csak utólag visszük elé problémáinkat. Ha állandóan csak későn és utólag panaszkodunk, ha nem vagyunk bizalommal iránta, hogy teret és időt adjunk számára életünkben, már előre és időben, akkor a kapcsolatunk, kutyafuttában vajon mire lesz elegendő?
Mert mit tud tenni egy orvos, akihez későn mennek a komoly bajjal? Sokszor már csak szemrehányásokat tud tenni és széttárja a karját: miért nem jött hamarabb? Én itt már tehetetlen vagyok!
Még jó, hogy Jézus nem csak egy az orvosok közül, ő több ennél. Tudott csodát tenni. Megmentette e gyermek életét is, de hitet is tud adni, mert ő Megváltó!
Nem utasította el a királyi tisztviselőt, és minden bizonnyal senkit sem, aki testi bajával, vagy szerette bajával hozzá ment, hozzá tudott menni segítségért, - de azért azt tudnunk kell, hogy ő nem testőrünkké lett, hanem Megváltónkká.
Nem fizikai túlélésünk biztosításáért jött, hanem azért, hogy Örök életet adjon.
Mit jelent ez? Azért jött, hogy Isten Országában élhessünk, azaz az ő színe előtt, az ő áldása alatt, az ő javaival. Azért jött -mondja – hogy életet adjon, teljes, bővölködő, örvendező életet. És ezalatt nem csupán az élet bilológiai funkcióinak megfelelő működést értette, hanem testi, lelki, szellemi jólétet is, a személyiség belső harmóniáját, békességét, és persze kifelé, mások felé irányuló építő jelenlétét is.
Meghökkenünk, hogy Jézus miért nem akar elmenni ezzel az emberrel, hogy saját maga tehesse a betegre a kezét? Miért nem igyekszik, hogy mentse a talán még menthetőt?
Jézus többet adott a tisztviselőnek, mint amit kért. Az gyermeke egészségét kérte, Jézus pedig puszta szavával meggyógyította, és ugyanezzel a szavával hitre is indította az apát. Menj el, a fiad él! Ez azt jelenti, mintha mondaná: meggyógyul, de hinned is kell bennem, ebben az ígéretben, hogy az én szavam ezt megcselekszi! Hisz Jézus szavának, átadja magát és fiát Jézus szavának!
De a hite még új, ennélfogva félénk, bizonytalan és bátortalan, mert nem tudja, hogy miként is fog az ő fia meggyógyulni? Talán ezen aggódik, rágódik a hazafelé tartó úton. Aztán amikor jönnek szolgái az örömhírrel, fia jobban van, az idők egyeztetésével meggyőződik arról, hogy Jézus szava eredményezte fia felépülését. Ez a végső, igazoló jel még kellett a számára, de ez a vizsgálat már a hitét bizonyítja, hiszen Jézus szavának nyomába eredt és már nem máshol keresett igazolást. És a hit szempontjából ez is fontos! Utána egész háza népének elmondja, hogyan gyógyította meg Jézus a fiát, és őt hogyan vezette a hit útjára. Egyszerre, szavával!
Pál apostol írja: . mert hitben járunk, nem látásban…. Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük. Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre. (2 Kor 5,7. és 16-17)
Akkor mibe kapaszkodjon a hitünk, ha nem a léthatókba? Jézus beszédébe, tanításába, ígéretébe és nevének segítségül hívásába! Mert a hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által. (Rm 10,17)
Jézus ezzel az ő követésének a kívánalmát és jelenlétének ígéretét is a fizikai síkról áthelyezi a szellemi-lelki síkra, ami azt jelenti: bárhol-bármikor Krisztussal, sőt Pál kifejezésével élve: Krisztusban lehetünk, az Ő Lelke által. Mintha arra buzdítana: körülményeidtől függetlenül segítségül hívhatsz, ott leszek veled!
Jézus csodálatos ajándéka a hit. Az igazi hit, kapcsolat, amely a szereteten alapul, Isten szeretetén. Jézus azt szeretné, hogy mi az életünket, családi, munkahelyi, hétköznapi és ünnepnapi, mindenkori életünket ne Isten Országától függetlenül éljük, hanem annak erőterében és annak örömében, biztonságában, szeretetében, gyógyító közegében!
A királyi tisztviselő visszakér Jézustól egy fizikai életet, a fia életét, az egészségét, Jézus sokszorosan megajándékozza őt: egész családja új életet kaphat! Mert „az az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust. (Jn 17,3) Jézusra nem utolsó sorban kellene számítanunk, hanem elsősorban! Ő nem a felépítmény, hanem az alap! Ő nem a testünk őre, hanem mindenféle ínségünkből Megváltónk! Ő több mint „mentőöv”, isteni Barát! Jézus ma minket akar indítani a hit útján, hogy általa megtapasztalhassuk az ÉLET teljességét, bőségét – és nem csak végszükség esetén ! Ámen.