Alapige:
Mik 7,7-9.
De én az URat várom, a szabadító Istenben reménykedem: meg is fog hallgatni Istenem! Ne örülj bajomnak, ellenségem, mert ha elesem is, fölkelek, ha sötétségben lakom is, az ÚR az én világosságom. Az ÚR haragját kell hordoznom, mert vétkeztem ellene. De majd ő intézi peremet, és igazságot szolgáltat nekem. Kivisz a világosságra, és gyönyörködöm igazságában.
Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Ezekben a napokban, amikor nem csak a reformáció ajándékára figyelünk, hanem előrement szeretteinkre is emlékezünk, gyakran jut eszembe Heltay Jenő Dal című verse, amelynek első sorai így szónak:
A nyomorúság országútján
Magányos vándor, ballagok,
Akik szerettek, messze tőlem,
Akit szerettem, elhagyott.
Tényleg, úgy tűnik, mintha a nyomorúság országútja egyre szélesebb lenne, mintha egyre mélyebb lenne a magány, mert bár sokan vannak a nyomorúság országútján, a tömeg nem oldja fel magányt. S bár ezerarcú fintorokkal vesz körbe bennünket a nyomorúság, egy azért mindannyiunkéban közös: Nagyon fáj!
Mikeás próféta – a Kr. e. VIII. században – népe nyomorúságát tapasztalhatta meg, minden bizonnyal a saját bőrén is. A kutatók szerint ő szabad paraszti családból származott, egyfajta közösségi hangadó, vezető lehetett, aki a társadalmi átalakulások miatt elvesztette a biztonságát, a gazdálkodási lehetőségét, és így került a fővárosba, Jeruzsálembe. Ott aztán Ézsaiással együtt prófétált arról, hogy a fogság a népre váró ítélet. Még a képanyagában is felfedezhetünk kortársával való hasonlóságot, hisz Ézsaiás is énekelt arról a szőlőskertről, amely nem termett jó szőlőt, és Mikeás próféta eme fejezete is ezzel kezdődik, hogy ő is azt a keserűséget tapasztalja, mint aki a gyümölcsösben gyümölcsöt akar szedni, de nem talál. Ilyen Isten népe, kivesztek az országból a kegyesek.
A nyomorúság országútján ballagó Mikeás számára azonban mégis felcsillan valami reménység. Valami olyan remény, amelyet nem az villant fel, hogy az emberek fognak változni, hanem éppen az, aki örök és nem változik.
És most én is ezt a reményt akarom veletek megosztani. Veletek, kik a nyomorúság országútján magányosak vagytok a tömegben is, akik a fájdalmaitokat magatok hordozzátok.
Mikeás rámutat a nyomorúsága forrására, azt sem rejti véka alá. És éppen ebből a helyzetből ragyogtatja fel a reményt.
Ezért előbb figyeljünk mi is a nyomorúságnak arra forrására, amelyről a próféta beszél. Mert minden nyomorúságnak meg van az eredője. Az ószövetségi kegyességben minden baj forrásaként azt jelölték meg, hogy Jahve, az ÚR haragszik a vétkesre. Isten haragját kell hordoznom! Azt is tudom, hogy ez a fajta gondolkodás mai napig erősen él, és ezért sóhajt, vagy perlekedik sokszor minden ember: Miért büntet engem az Isten? De ha jól végig gondoljuk Mikeás szavát, akkor látjuk, hogy a nyomorúság forrása mégsem az Isten haragja, hanem az ellene elkövetett vétek! S mielőtt cizellálni akarnánk, és szeretnénk valami más magyarázatot is keresni arra sok rosszra ami körbevesz, - hisz lehetne másra kenni, más eredőben gyökereztetni a rosszat, - azért azt gondoljuk végig, hogy ezzel nem akarjuk magunkról elhessegetni a felelősséget? Mikeás ki meri mondani: mert vétkeztem ellene. Lehet, hogy nem kell a haragvó Isten kontúrját olyan erősen meghúzni, mint azt az ószövetség korában tették, Sőt! De bátrabban fel kellene vállalni, hogy bizony vétkeztünk ellene.
Sokszor szoktuk azt mondani, hogy a reformáció valójában egy megtérési élményből fakadt. Amikor Luther a saját életében ráeszmélt, - vagy inkább rendfőnöke és lelki vezetője Staupitz ráeszméltette - hogy az irgalmas Istent önsanyargatással nem fogja megtalálni, csak a kereszt tövében, s felragyogott neki az evangélium, akkor már bátran kimondta azt is, hogy bűnbocsánatot nem lehet pénzért megvenni.
A 95 tételbe ezért tette aztán hangsúlyossá, hogy „mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: "Térjetek meg!" – azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen!”
Mert vétkeztem ellene! – Vajon nem kellene-e sokkal komolyabban vennünk, hogy a nyomorúságunk a vétkeink következménye. Vannak, amelyeknél egészen világosan felfedezhető ez! Más esetekben talán mélyebben és több összefüggést végiggondolva láthatjuk csak meg. De azt hiszem, minden nyomorúság elsősorban arra kell, hogy indítson, hogy a „vétkeztem ellene!” – igaz, őszinte szavai megjelenjenek a szívünkben.
Mert ebből születik meg aztán az a vágy, amely ki tudja mondani, hogy: én az Urat várom, s a szabadító Istenben reménykedem.
Minek kellene a szabadító Istenben reménykedni akkor, amikor azt gondoljuk, hogy minden problémánkat meg tudjuk oldani? Amikor már összeszorult lélekkel gondoltunk arra, hogy mi lesz velünk, gyülekezetünkkel ebben a vírus-helyzetben, akkor egy kolléga azzal bátorított: Ügyesek vagytok, majd ezt is megoldjátok! És akkor még jobban összeszorult a szívünk: NEM! Vannak olyan helyzetek, amikor az „erőnk magában mit sem ér, s mi csakhamar elesnénk.” Lehet, hogy a cipőfűzőmet be tudom kötni, és lehet, hogy az orromat ki tudom fújni, még az autóm javíttatását is megoldom, ha van rá keretem. De tényleg minden problémát meg tud oldani az ember? Hát, nem annak lehetünk tanúi, hogy a környezeti károk megoldása a legnagyobb igyekezettel sem megy? És nem annak vagyunk a tanúi, hogy emiatt elképesztő rezignáltság és a jövőtől való félelem telepedett a szívekre? Hát nem azt tapasztaljuk, hogy nincs megoldása az embernek arra nyugtalanságból és elégedetlenségből és a kultúrák harcából fakadó migrációnak, amely egyre veszélyesebb? S nem azt éljük át, hogy bár vannak ígéretek a vakcinára, de nincsenek ígéretek arra, hogy az életigenléstől megfosztó félelem is szűnni fog, ha múlik a járvány?
Ember! Ne magadra számíts! Ne magad akard megoldani azt, aminél az erőd magában mit sem ér!
De én az Urat várom! Mert ő intézi peremet! – mondja ki a próféta. Nem egy menő sztárügyvéd adja vissza nekünk a nyomorúságtól nyugtalan szívünk békességét, hanem az, aki nem csak a törvényt, hanem a szívünket is ismeri. AZ, aki már letárgyalta peremet, és elhordozta büntetésemet, s aki révén Isten kegyelme áradhat ránk: Az igaz Jézus Krisztus!
Ő visz ki a nyomorúság sötét útjáró az élet világosságába.
Merjünk ezért hozzá fordulni kéréseinkkel most is, és bűnbánatból fakadó megtérésünk által érezni fogjuk, hogy közelségének, szeretetének gyógyító ereje igaz világosságként árad ránk!
Ámen