Alapige:
Jel 14,12-13.
Itt van helye a szentek állhatatosságának, akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét”.
És hallottam egy hangot az égből, amely ezt mondta: „Írd meg: Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket”.
Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
„Miért legyek jó, ha közben mások nem jók velem?
Ha jó akarok lenni, csak keserűség terem.”
Így kezdődik egy mai költő, versfaragó, Radnóti Attila Endre Miért legyek jó című verse. S azt a kérdést feszegeti versében, amely már óvodás korunk óta ott él a szívünkben. Kis, dacos óvodásként, amikor édesanyánk azzal eresztett el bennünket, hogy legyél jó kisfiam, megfogalmazódott a szívünkben: Miért? Később talán így: Legyél szorgalmas! Miért? Legyél engedelmes! Miért? Legyél szelíd! Miért? Legyél hűséges! Miért?
Ez a sok-sok dacos miért azért fogalmazódott meg a szívben, mert azt láttuk, hogy nem mindig előnyös jónak lenni. Ha jók voltunk az óvodában, akkor biztos, hogy volt egy Pistike, aki ledöntötte a homokvárunkat, és amikor szorgalmasan tanultunk, akkor láttuk, hogy a lusta, de nyalni tudó osztálytársunk jobb jegyeket kap. És azt sem büntetik meg, aki nem engedelmes. Hol van akkor a helye a jóságnak, az engedelmességnek, a szelídségnek vagy éppen a hűségnek? Van-e egyáltalán értelme?
Az első századok keresztyénei ugyanígy tették fel a kérdést: Érdemes-e hívőnek lenni és a hitben állhatatosan, kitartóan megmaradni? Hisz először a zsidók által sokat szenvedtek, majd – és ez kimutatott tény – a császári udvarra nagy hatással lévő római zsidóság sokat tett azért, hogy az örök városban is, és az egész birodalomban is üldözzék a keresztyéneket. Ekkor született ez a rejtélyes irat, Bibliánk utolsó irata, a Jelenések könyve, az Apokalipszis.
Az apokaliptika több vallásban meglévő irodalmi forma volt, amelyben a jelent és a jövőt összevont idősíkokban jelenítették meg, s amelyben a jelennek szánt üzenetet egyfajta kódolt képanyaggal tudatták. Nem lehetett arról beszélni, hogy a császár milyen kegyetlen a keresztyénekkel, de a kódolt képben megjelent a nagy fenevad, amelynek sokan behódolnak. S ebben a helyzetben, amikor az üldöztetés fokozódott, ez az irat bátorító és vigasztaló szavakat hordozott azok számára, akik kételyek és bizonytalanságok között élték meg hitüket. Azért ez a János – lehet, hogy nem az apostol, hanem egy apostoli tanítvány, diakónus – jól tudta, hogy szükség van erre a vigasztaló iratra. Mert, bármilyen furcsa, a Jelenések könyvének sok, mára már nehezen érthető, sőt zavarosnak tűnő képe között, ott húzódnak meg a vigasztalások.
Számomra a most felolvasott mondatok is vigasztalók. A látomás harmadik angyala azt jelenti ki, hogy ha valaki a nagy fenevadat imádja, annak nem lesz nyugta, örök gyötrődésben lesz része.
Tehát, amikor a hitükért szenvedő keresztyének azt látták, hogy azok, akik a hitüket feladják a szenvedéstől való félelemben és leborulnak a császár szobra előtt, istenként imádva azt, s így megúsznak mindent, megtarthatják pozíciójukat, nem kerülnek börtönbe, nem kínozzák meg őket, s anyagi kár sem éri őket, akkor joggal kérdezték: hol van a helye a hitnek és az állhatatosságnak? S akkor kapták a vigasztaló szót: Ne gondold, hogy az az előny, amely a fenevad imádásól fakad, az a pillanaton túl is előnyt jelent! És ne gondold, hogy az az állhatatosság, amellyel a hitedhez, és Krisztusodhoz ragaszkodsz, az értelmetlen. Sőt! Itt van a helye az állhatatosságnak!
Ott, amikor az ember már azt gondolja, hogy semmire sem megy a hitével és amikor már abba is belefárad, hogy remélni tudjon, és amikor már azt gondolja, hogy az Isten nem segít, és amikor már mindentől megfáradva a legszívesebben feladná, és összeroppanva elhagyná az Istent, akkor ott van a helye annak a kapocsnak, amely Krisztushoz fűzött. Jézus ezt így fejezi ki: Aki mindvégig kitart, az üdvözül.
És most nem nem csak az első század üldözött keresztyéneinek, hanem neked is szól ez a vigasz! Mert valóban azt látjuk, hogy egy olyan korban élünk ismét – volt már ilyen a történelem során, - amely a hitet, az Istenhez való kapcsolatot erősen mállasztani akarja és tudja. S talán ma is sok ember kérdezi: Mi értelme van jónak lenni? Mi értelme van hitben járni? Mi értelme van a hitünk felvállalásának, megtartásának? Mi értelme van templomba járni? Gyülekezethez tartozni?
Konfirmációra való hívogatás közben hallottam megkeresztelt gyermekek szüleitől ezt a mondatot: „Mi már modernebben gondolkodunk, nem foglalkozunk az egyház dolgaival.” Ők – feltételezem – azt gondolták, hogy a hitünk felhagyásával ma könnyebben lehet boldogulni, mert az idejüket nem rabolja el a templom és az imádság, s legalább a lelkiismeretüket nem terheli, amikor Isten parancsolataival ellentétes döntést hoznak.
És közben azt tapasztalom, hogy a legnagyobb nyomorúságok idején, amikor már majdnem beleroppan a lelkem a terhek hordozásába, nekem mégis csak ott van egy kapaszkodó: az Isten szeretetének mélységek fölött is megtartó, sőt a halában is megtartó szála, amelyet semmi nem téphet el.
Tudjátok, már én is sokszor belefáradtam a hitbe, és én is elcsüggedtem már, hogy van-e értelme az evangélium hirdetésének. És én is gondoltam arra, hogy sokkal könnyebb az árral sodortatni, mint az árral szemben úszni. Sőt azt is tapasztaltam, hogy nem lesz népszerű az, ha valaki megőrző módon ragaszkodik az evangéliumi tanításhoz.
És Isten mégis számtalanszor megmutatta azt, hogy a boldogságnak nem evilági madarát kell kergetni, mert az mindig elhussan, hanem azt az ajándékát kell megragadni, amelyet az Isten jelenléte ad az életünkben. Sőt, nem csak az életünkben, hanem még a halálunk óráján is.
Hol van a helye az állhatatosságnak?
Itt van a helye az állhatatosságnak, az Istenhez való kötődésnek, a hitben való megmaradásnak! Most, amikor megannyi veszélytől szenved a világ, és a félelmeink belső remegéssé lesznek, és amikor abba is belefáradunk, hogy élünk. Itt van a helye annak, hogy Krisztushoz meneküljünk, és az Ő ereje által érezzük magunkat remegő szívvel is biztonságban.
Így menekülhetünk hozzá ma is, aki azt mondja: Elég neked az én kegyelmem!
Ámen