Mt 5,33-37.
„Hallottátok azt is, hogy megmondatott a régieknek: Ne esküdj hamisan, az Úrnak pedig add meg, amit esküvel fogadtál. Én pedig azt mondom nektek, hogy egyáltalán ne esküdjetek: se az égre, mert az az Isten királyi széke, se a földre, mert az lábainak zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a nagy Király városa; de ne esküdj saját fejedre sem, hiszen egyetlen hajad szálát sem tudod fehérré vagy feketévé tenni. Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.”
Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Kisgyermek koromban – talán nagypapától – megtanultunk egy mondókát, s amikor a családban valamilyen ünnep volt, sokszor „adtuk ezt elő” testvéreimmel. Felmásztunk egy székre, hogy olyan magasak legyünk, mint a felnőttek, és hangosan kiáltottuk: Kicsi vagyok, székre állok, onnan kiabálok! Sok boldog születésnapot kívánok!
Igen, egy kicsiny gyermek számára igen izgalmas kérdés, hogy miként érheti fel a felnőttek világát, és ez a székre mászás bevált. Hogy felérjük a kilincset, sámlit vittünk az ajtóhoz, a hokedlit pedig odatoltuk a konyhaszekrény mellé és akkor elértük a kredencben elrejtett csokoládét. Kicsi voltam, székre álltam és egyből nagyobbnak képzeltem magamat.
Kicsi vagyok! Ez az érzés azért elég sokszor ránk tör, és sokkal több a kisebbrendűség érzésétől szenvedő ember, mint gondolnánk. Kell tehát valami, amivel le tudjuk küzdeni kicsinységünket. Emberi kapcsolatainkban ez még csak megy valahogy, olykor szelíd eszközökkel, máskor pedig erőszakkal akarunk feljebb törni. Feljebb! Nem baj, ha olykor a sámlit, máskor a széket, vagy létrát vesszük igénybe. Feljebb! Nem baj, ha olykor a beszédünkkel mondunk nagyobbat, vagy éppen valakire esküdve, vagy esküdözve akarunk nagyobb nyomatékot szerezni szavainknak.
A Hegyi Beszédnek ebben a részében Jézus arra veszélyre hívja fel a figyelmet, amikor az ember, a magát kicsinynek érző ember olyan eszközöket használ, amellyel Istent alacsonyítja le. Mert az esküdözés valójában ezt jelenti: Kicsi vagyok, és nem vagyok képes olyat tenni, ami kiemelne ebből a kicsinységből, és akkor előveszek egy zsámolyt, vagy éppen egy széket, és arra, esküdve próbálok meg kiabálni. Az esküdözés, amelynek a veszélyéről Jézus beszél – tehát nem egyszerűen valamilyen szófordulat, hanem annak a kifejezése, hogy én akarom Isten eszköznek használni ahhoz, hogy nagyobb legyek.
Jézus szerint az esküdözés az ilyen: Nincs a szavamnak súlya, vagy nincs a lényemnek súlya, de én súlytalanságomat azzal akarom leplezni, hogy Isten nevét emlegetem.
A korabeli emberek előszeretettel tettek fogadalmakat, s mivel Isten nevét nem mondhatták ki, az égre vagy a földre – ahogy szoktuk mondani, égre-földre – esküdözve beszéltek. De hát az ég - mondja Jézus - az Isten királyi széke. Az égre esküdni, felmászni az Isten királyi székébe és onnan kiabálni. S a föld Isten lábának zsámolya. A földre esküdni pedig felállni az Isten zsámolyára csak azért, hogy nagyobbaknak látszódjunk emberek előtt.
S ezért Jézusnak ez a szava, tanítása nem arról szól, hogy miként beszélek Istenről vagy minként kommunikálok másokkal, hanem arról, hogy vajon milyen a viszonyom Vele. Eszköznek használom Őt? Vagy éppen ellenkezőleg, hagyom, hogy Ő vegyen a kézbe?
Tényleg, hogy van ez a te életedben? Mert, be kell vallani, hogy nagyszerűen tudjuk eszköznek használni őt. Az esküdözés – az „istenbizonyozás” az egyik ilyen forma, amikor Isten nem több számunkra, mint egy eszköz, amivel kicsiny voltunkat nagyobbnak láttatjuk, gyenge szavunkat erősebbnek éreztetjük, és magunkat úgy tüntetjük fel, mintha a Isten minden lépésünket büszkén nézné és igazolná. Olykor pedig varázsszernek gondoljuk, hogy ha kimondjuk az Isten nevét: Isten nevének említésével minden másképp kezd el működni. Még az is működni kezd, amit nem tettünk meg. Diák korunk vallásossága sokszor abban merült ki, hogy így imádkoztunk: Add Uram, hogy ötös legyen a dolgozatom! De azt már nem kérdeztük meg magunktól, hogy mennyit tanultunk a dolgozat előtt?
Testvérem! Sok-sok példát lehetne arra hozni, hogy milyen formában valósul meg, hogy a kicsinységünket akarjuk eltüntetni, Isten eszközként való használatával. Sajnos ez így lehet az egyéni életben is. De így lehet szomorú valósággá az is, amikor a politikusok vagy véleményformáló közszereplők eszköztárában lesz hangsúlyos, gyakran használt eszközzé az Isten neve. S talán még szomorúbb, ha vallási vezetők életéről derül ki ez. Nem kellene ennek így lenni!
Ennek másképp kellene lenni! Mert nem mi fogunk felmászni az uborkafára az Isten hátán, hanem Isten az, aki felemel bennünket a kicsinységünkből és a mélységeinkből! Na nem az uborkafára, hanem a vele való közösségbe! Nem szabad nekünk őt a magunk gondolatának, szavának vagy tetteinek nyomatékosítására felhasználnunk. Magunktól semmit nem tehetünk! Jézus azt, mondja, hogy ne esküdj a fejedre sem, mert egyetlen hajszáladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni. Mi ugyan már nagy művészei lettünk a hajfestésnek, s jó tudjuk, hogy hogy lehet eltüntetni az ősz hajszálakat! De valójában ez nem a testi vagy nem fizikai kérdés. Hanem sokkal inkább arról van szó, amit Jézus így mond: Nélkülem semmit sem tudtok cselekedni!
Ezért lesz ez az ige olyan jézusi szóvá, amely a vele való kapcsolatunkat gyógyítja. Mert rádöbbent arra, hogy ha én őt eszközként akarom felhasználni az esküdözéseimben, akkor azzal csak annak a látszatnak teszek eleget, hogy kicsi vagyok és székre állok. De ahogy a zsoltáros vallotta, úgy igenis hozz kell menekülnünk: „Te vagy, Uram, bizodalmam, hozzád menekülök! Ne szégyenüljek meg soha.” Nem változik semmi attól, hogy ha egy kis ember feláll a székre, vagy a lépcsőre, Lehet, hogy magasabbnak látszik, de a mérete ugyan akkora marad.
De aki hozzá menekül, azt ő felemeli! Jézus, aki más útra hívta az esküdözésben Istent eszközként használókat, s más útra hívta azokat, akik magukat akarták nagyobbá tenni, Jézus lehajolt azokhoz, akik tényleg kicsik voltak! S felemelte azokat, akik nem tudtak se a zsámolyra állni, se a székre mászva kiabálni. Akik egyszerűen csak elé borultak és alázatosan könyörögtek irgalomért, azokat felemelte.
Isten emel fel!
Kicsi vagyok…. De – mint Szabó Lőrinc a Lóci óriás lesz című versében az apa – Isten átélte a mélyben lévők fájdalmát, aki Jézusban guggolt le hozzánk kicsinyekhez, s úgy tesz, mint az apa a rosszcsont, abroszt lerántó kölyökkel:
No, ne félj - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.
Csakis felemelő szeretete tehet engem is óriássá!
Ámen