Alapige:
Lk 14,12-14.Azután szólt Jézus ahhoz is, aki őt meghívta: „Ha ebédet vagy vacsorát készítesz, ne a barátaidat hívd meg, ne is a testvéreidet, rokonaidat vagy gazdag szomszédaidat, nehogy viszonzásul ők is meghívjanak téged. Hanem ha vendégséget rendezel, szegényeket, nyomorékokat, sántákat, vakokat hívjál meg, és boldog leszel, mert nincs miből viszonozniuk. Te pedig viszonzásban részesülsz majd az igazak feltámadásakor.”
Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Az életünk egy kis szeletkéje kerül most Jézus nagyítólencséje alá. De vajon egy kicsiny részletből mire következtethetünk? Ha igaz az a mondás, hogy a cseppben benne van a tenger, akkor az életünk egy kicsiny szeletkéjének a vizsgálata közben következtethetünk arra, hogy milyenek vagyunk.
Lukács arról tudósít, hogy Jézus egy farizeus házába tért be ebédelni. Ott árgus szemekkel vizslatták, hogy mit fog mondani és cselekedni. Egy vízkórost meggyógyított, pedig szombat volt. Aztán ő maga látta, hogy miként válogatják az érkező vendégek a helyeket. S ezzel kapcsolatban tanított arra, hogy aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki pedig magát megalázza, az felmagasztaltatik. Így lát Jézus, kristály tiszta analízissel veszi észre azt, hogy egy apró mozdulatban, pl. a helyek válogatásából, milyen emberi karakterjegyek rajzolódnak ki.
Aztán a meghívottakon járatja meg a tekintetét, és jól látja, hogy mi lakik a vendéglátója szívében. Mert abból, hogy kit hív meg vendégségbe, már látja, hogy mi lakik mélyen a szívében. Meghívta az előkelőségeket, a város elöljáróit, vagy a zsinagóga vezetőit, meghívta a híres rabbit, s mindezzel a saját társadalmi pozícióját akarta nagyobbítani. Meghívta a testvéreit és a barátait, hogy aztán a társasági életben gazdag folytatás következzen, viszonzott meghívásokkal egy színes parti-sorozat induljon el. S mindezzel a maga személyét akarja fényesebbé tenni.
Ebből az egy gesztusból, hogy kik a vacsora-vendégek, ebből látja Jézus, hogy milyen emberrel van dolga.
Mondd meg a nevedet s megmondom, ki vagy! A közelmúltban olvastam, hogy ezzel a szólással kapcsolatban komoly pszichológiai kutatások folytak, hogy ha valakit nem ismerünk, de halljuk a nevét, akkor mélyen érzések születnek bennünk. Mondd meg, hogy kit hívsz meg, vacsorára, és megmondom ki vagy! Jézusnak nem kell komoly pszichológiai kutatást végezni, ő az emberre nézve megállapította, mi lakik a szívében. Mert ő ismerte a lélek mechanizmusát, ismerte az embert.
A persely mellett elhaladó özvegyasszony kétfilléres áldozatából tudta, milyen lelkületű. A gazdag ifjú öntömjénező vallomására kimondja, hogy egyvalami hiányzik még belőled. A farizeusok között is – így írja több helyen az evangélium, – tudta, hogy mi lakozik bennük. És a vacsoravendégek alapján is megmondta, hogy milyen az az ember, aki a város előkelőségeit, vagy a viszonzás reményében csak a rokonokat és az ismerősöket hívja.
De ha a csepp helyett egy kicsit többet akarunk vizsgálni, akkor azt kell megkérdezni magunktól, mert itt is az a kérdés: Magad akarsz mindenből profitálni, vagy adni akarsz Isten szeretetéből? Magadat akarod „felépíteni”, vagy az Isten ajándékaiból másokat akarod meggazdagítani?
Jézus jó látja, hogy az emberi tettek elsődleges motivációja ez: miként leszek én nagyobb? Miként leszek én több! Miből lesz akár erkölcsi, akár szellemi, akár anyagi hasznom?
Saját életünket érdemes górcső alá venni:
Vajon milyen pálya felé orientálódtunk? Olyan felé, amelyben jobb a kereset, vagy olyan felé, ahol többeknek tudunk segíteni?
Vajon minek örültünk jobban? Ha a gyermekünk az utcabeli jómódú család gyermekéve barátkozott, vagy netán a játszótéren valamilyen lepukkant család gyermeke mellé szegődött? Vajon mi határozta meg az óvoda és az iskolaválasztás? Vajon milyen munkát álmodtunk neki? Vajon csak arra tanítottuk meg, hogy miként lehet ebben a világban jobban érvényesülni, vagy azt is, hogy hogyan kötődjön családjához, Istenéhez, és még ráadásul hazájához?
Vajon kinek a társaságának örülünk jobban? Ha egy társaságban vagyunk, akkor ahhoz húzunk, aki ott a legmenőbb, legismertebb, leginkább középpontban van? Vagy ahhoz lépünk, aki teljesen jelentéktelen. S akár itt a gyülekezetben, szóba állunk azzal, akit nem ismerünk? Vagy csak azzal beszélünk, akihez valamilyen érdek fűz?
Istentiszteletünk bevezető zsoltára, arról szólt, hogy az élő Istenhez vágyakozik a lelkünk, mint a forrás tiszta vize után vágyakozik a szarvas. Tényleg így van ez? Tényleg az Úrral való közösségre vágyunk, vagy csak több elismerésre, több figyelemre, több sikerre, több fényre?
És kérdezhetném tovább: Vajon azért megyünk az Úrhoz, hogy magunk vigasztalását megtaláljuk, vagy azért, hogy mi magunk is forrássá legyünk? Azért imádkozunk szépen, hogy megdicsérjenek emberek, netán azért, mert magunk számára öröm az, hogy mi milyen szépen kanyarítjuk a szavakat? Vagy tényleg az Isten közelségére vágyunk? Azért adakozunk, hogy megdicsérjenek az emberek, netán azért, hogy a gyülekezetünkről szép statisztikákat lehessen készíteni? Vagy azért, mert szívünkben ég az evangélium ügye, amit támogatni akarunk? Azért teszünk jót emberekkel – mint ahogy az a celeb világban szokássá lett – hogy a saját egónk kapjon egy rendkívüli erős fényt, jó reklámot? Vagy azért, mert megszánjuk azokat, akik nyomorúságos helyzetben vannak és a szeretet visz arra.
És sorolhatnám az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket. Mert ezek egy fajta önvizsgálathoz vezetnek. Magunkat akarjuk naggyá tenni, vagy éppen az ÚR szeretetéről akarunk bizonyságot tenni?
S most visszakanyarodom a kezdő zsoltár üzenetéhez:
Ha a lelkünk ahhoz az Úrhoz vágyódik, aki, mint a hűs vizű forrás a szarvasnak, nekünk felüdülést ad, akkor Őáltala lesz az életünk, a személyiségünk is forrássá. Olyanná, amelyből sokan, akik nem ismerhetik máshonnan a felüdülést, rajtunk keresztül fedezhetnek fel valamit az Isten közelségéből.
Közösségünk deficitje lesz az, ha csak a magunk épülését keressük és nem válunk felüdítő forrássá azok számára, akik éppen rajtunk keresztül ismerhetnék meg, az Isten Krisztusban megmutatott felüdítő szeretetét!
De áldássá lehetünk, ha a hűs forrásból merítve mi is forrássá leszünk!
Ámen