Mt 17,1-9: Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: „Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, és hang hallatszott a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” Amikor a tanítványok ezt hallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül. Miközben jöttek lefelé a hegyről, megparancsolta nekik Jézus: „Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül.”
Ünneplő Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Fel vagy le? Melyik a könnyebb? A hegymenet olykor fájdalmas, minden lépés megerőltető, az ember megizzad, szuszog és türelmetlenné lesz, hogy mikor ér már fel. Zoránnal együtt dúdolja ilyenkor: Ugye volt már úgy veled, hogy nagyon fájt a hegymenet? De hát lefelé sem könnyebb! Az erős lejtőn sokkal nagyobb igénybevételnek vannak kitéve az ízületek. Fáj a térd és a boka, a lendület vinne, de az elesés veszélye sokkal nagyobb.
És mi mégis vágyuk a csúcsokra. Vágyunk fel, hogy aztán a mélybe szálljunk.
Az ókori, vagy primitív népet hitvilágában a hegycsúcs mindig az Istenhez való közelséget jelentette. Fenn, a magasban, ahol közelebb van az ég, közelebb van az Isten is. Könnyebben megtapasztalható, megfejthető, vagy könnyebben átélhető a jelenléte. Feljutni a hegyre – megerőltető! Lejönni a hegyről – fájdalmas! De fenn a hegyen minden egészen más. Ezt élte meg Péter, Jakab és János, Jézus társaságában.
Ez a mai vasárnap a hegyről lejövet vasárnapja lehet. Befejeződik a vízkereszti idő, a karácsonyi ünnepkör utolsó szakasza. És lassan ránk köszönt a böjt. S éppen ezért lehet számunkra erőforrássá az evangélium.
Az életünk „egyszer fenn, máskor lenn” hullámzásában jó meghallani Luther intését:
„Óvakodj attól, hogy csak úgy az ige nélkül kalandozva Krisztust Istentől elszakítsd. Mert nem azt parancsolta, hogy utazz a mennybe megbámulni, mit művel ott az Ő angyalaival, hanem parancsa így szól: „Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm, Őt hallgassátok!” Benne szállok le hozzátok, hogy láthassatok. Kik hozzám vágytok, a bűntől szabadulni és üdvözülni szeretnétek, Benne, - de sehol másutt – mind elérhettek és megtalálhattok. Némuljon el tüstént minden ellenvetés, s szólj így: Ezt az Isten mondta, s ehhez tartom magam. Más beszédre nem hallgatok, s Isten felől egyébre még csak kíváncsi sem vagyok. Mert Krisztusban „lakozik az Istenségnek egész teljessége”. Rajta kívül nincs Isten, hogy megtalálhatnám s hozzájuthatnék. Aki tehát Krisztust hallja és látja, legyen bizonyos, hogy Istent hallja és látja.”
A reformátorunk tehát rámutat arra, hogy a fel és a le hullámzása, csak addig lesz fájdalmas, amíg nem vesszük komolyan Krisztust. Felfelé: Keresni az Istent! Vágyódni arra, hogy megismerjem! Lefelé: A félelem, hogy a világ elvon engem attól, amit Istenből megtapasztaltam. De fenn olyan találkozásban lehet, részünk, amely megtanít bennünket arra, hogy Krisztusban szemléljük az Istent. Nem a láthatatlan dolgokról való vizionálásban, álomképek gyártásában, hanem a Jézus Krisztus szavának hallgatásában és értünk vállalt tetteinek a megismerésében, és elfogadásában látjuk meg az Isten igaz arcát.
Tegnapi családos farsangunkon egy erdélyi mesemondó volt a vendégünk. Ő tanította a hallgatóit - minket - arra, hogy miként kell mesét hallgatni. Meg kell melengetnünk a lelkünket, hogy a mesét befogadja, meg kell nyitni a szívünket és a szemünket, hogy lássuk, amit látni kell, és meg kell tisztítani a fülünket! De csak az egyiket – mondta -, hogy ami az egyik fülön be megy, az a másikon ki ne szökjön. Ahogy hallgattam ízes erdélyi tájszólását, arra, gondoltam, hogy talán minden igehallgatás előtt el kellene ezt a gyakorlatot végezni. Nekünk igehirdetőknek, hogy az igéből Krisztus, az Isten szeretett fiát hallhassuk meg! Nektek, hogy Rá tudjatok hallgatni. Ez a szeretett fiam, benne gyönyörködöm, őt hallgassátok. Ha Isten azt, mondja, hogy Ő a názáreti Jézusban köztünk lakozó fiában gyönyörködik, tehát az ő életében minden olyan, amely Isten tetszését megnyeri, akkor kire kellene másra hallgatni másra, mint Rá?!
Mert ha nem Rá hallgatunk, akkor valaki olyanra hallgatunk, akinek a léte, szava és tette nem tetszik Istennek. Vagy akinél tökéletesebbet, teljességre vezetőbbet mutat nekünk Krisztusban.
Ott van például Mózes. Tudjuk ki ő, ismerjük! Ő volt a törvényadó, általa kapott tórát, azaz Isteni rendelkezéseket, és parancsolatokat a választott nép. A vallási életet ezért leginkább az ő személye határozta meg Izraelben. Mit mond Mózes? - kérdezték sokszor a rabbik egy-egy vitás esetben, és a tórában kerestek magyarázatot ahhoz, hogy elfogadhatóvá tegyék a tanításukat. És a hármas jelenés alakjai közül Mózes – a korábbi egyik főszereplő elhalványodik! Másra kell már hallgatni!
Ott van Illés. Ez a harcos, és Isten ügyéért buzgón tevékenykedő próféta. Ő képes volt a pogány papok százait lemészárolni, miután egy jelenésben meggyőződhetett mindenki arról, hogy a pogányok által imádott bálvány nem képes semmire, bezzeg Jahve, az ÚR! De hiába került bele a vallási élet középpontjába ez az Istenért buzgólkodó próféta, mégis a megdicsőülés helyén alakja elhalványodik, s bár a messiásként várták vissza, mégsem azt mondja az ÚR , hogy rá kellene figyelni.
S ott van Jézus. Aki néhány nappal a hegymenet előtt beszélt a tanítványainak arról, hogy rá szenvedés és halál vár. Aki a jeruzsálemi útját úgy jelentette be, mint a világ legtermészetesebb dolgát, hogy neki ott, a vallási élet középpontjában, a vallás élet vezetői által el kell bukni, és mégis Róla kapnak jelet a tanítványok: Őt hallgassátok! Mert ez az út tetszik az Istennek!
Nem Mózesé! A törvény bűnt szül: minél több a törvény, annál nagyobbak a bűnök. A törvény azért adatott, hogy medret adjon a választott nép életének, és ezt a medret éppen azok nem tudták tisztán tartani, akik ezért felelősek voltak. A törvény – bűnössé tesz. Amíg nem ismerem a törvényt, addig azt sem tudom, hogy mi a rossz, és azt, sem tudom, hogy miben vétek én. A törvény bűnössé tesz, mert a magam ereje kevés ahhoz, hogy minden ízében betöltsem a törvényt.
Nem Illésé! Az Istenért való indulatos rajongás szeretetlenné tesz. Nem ajtót tár, hanem ajtót zár! Mert azt mondja, hogy ha másképp gondolkodsz, akkor pusztulj!
De Jézusé tetszik az Istennek! Nem csak azért mert ő engedelmes volt mindhalálig, hanem, mert Ő nem azért jött, hogy bűnössé tegyen, hanem azért jött, hogy bűnből mentsen. Nem azért jött, hogy a rajongásával kiirtsa a másképp érzőket, hanem azért, hogy Isten szeretetét és bűnbocsánatát meghirdesse mindenkinek.
A látomás véget ért. Péterék kellemes megtapasztalása – még ott tartotta volna őket a hegyen. De az élet folytatódik. Mi is tudjuk ezt – Bonhoeffer énekét gyakran énekeljük: És ha az úton örömöt adsz nékünk, és szép napod, ragyogva ránk nevet, biztasson, intsen, sok nehéz emlékünk, hogy életünket, szenteljük neked.
De a fülükben csenghetett valami egészen izgalmas üzenetként: Mindegy, hogy mit látnak, egyet ne felejtsenek: Jézusra kell figyelniük! Még akkor is, ha fájdalmat hordoz! Még akkor is, amikor keresztet vesz fel! Még akkor is, amikor szögek verik át a kezét, még akkor is, amikor utolsót sóhajt! És akkor – leginkább akkor, - amikor élőként kilép a sírból!
A felfelé nehézségeit, az áldozatot és a küzdést, s a lefelé érzését, hogy elveszíthetjük az élményt, és vissza kell zökkenni a hétköznapokba, csak az tudja gyógyítani, ha Őrá hallgatunk!
Ámen