Alapige:
Lk 23.44-46.Tizenkét órától egészen három óráig sötétség lett az egész földön. A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt. Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” És ezt mondva meghalt.
Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Az Agnus Dei imádság a liturgiában az úrvacsorai rend része, hisz ott éljük át, hogy Jézus az Isten báránya, hordozza a világ s benne a mi bűneinket. A szerzési igék után csendül fel a Jelenések könyve-beli himnusz részlete: Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az áldás, a tisztesség, a dicsőség és a hatalom.
És ezt a részt követi a PAX. Az Úr békességet teremtő szeretetének a hirdetése, amelyet köszöntéssel és kézfogással fejezünk ki.
S ez a sorrend arra épül fel, hogy az évezredes Agnus Dei imádság utolsó sorát így fejezték be: Add nekünk békédet! Az énekünk harmadik versében is így zárul a jól ismert imádság: Krisztus, ártatlan Bárány, ki miértünk megholtál, a keresztfa oltárán, nagy engedelmes voltál. Viselvén bűneinket, megváltottál minket. Adj békességet, ó, Jézus, ó, Jézus!
Adj békességet!
Augusztinusz imádsága jut az eszembe. A hippói püspök Vallomásainak leggyakrabb idézetét általában így ismerjük:
"Magadnak teremtettél bennünket Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned!"
Nyugtalan szívünk az okozója sok-sok békétlenségnek. Figyeljük meg a Szentírás első lapjainak beszámolóját: az első emberpár a szíve vágyától hajtva vét az Isten rendje ellen. Káin a szíve irigysége miatt jut el addig, hogy leüsse testvérét, Ábelt. Az első népek az Istennel akartak egy szinten lenni és ez a nagyzolási vágyuk építtette velük a tornyot, ahol aztán Isten összekeverte a nyelveket. A szív nyughatatlansága visz olyan utakra, amelyek eltávolítanak bennünket a békességes Édentől, az Istentől, s a tékozló fiak sorsára vezetnek. A szív nyugtalansága tesz háborgóvá, elégedetlenné, lázadóvá, engedetlenné és pimasszá.
Emberek viszonyában is igaz ez, de az Istennel való kapcsolatunkban még inkább. Érdekes összefüggés, ellentétes hatás: A szív nyugtalansága indul az ember Isten szeretetéből kiszakító önálló útra, és ezen az úton egyre távolabb megy, egyre nagyobb lesz a nyugtalansága, mert az az Isten alakú űr egyre növekszik benne.
Dr. Henry Cloud író és pszichológus írja: „Mindannyiunknak szüksége van szeretetre az életünk első néhány évében. Ha nem kapjuk meg ezt a szeretetet, akkor egész életünkben erre szomjazunk.”- Majd azt fejtegeti, hogy miért van annyi szenvedély, amivel be akarjuk tölteni a hiányt. Ezek nélkül meglennénk, mondja, „viszont nagy szükségünk van kapcsolatokra, nélkülük pedig nem érezzük jól magunkat.” És egy kicsit később azt íja: „A lélek nem képes anélkül virágozni, hogy másokkal összeköttetésben ne lenne.”
(Hát ezt most – bezártságunkban - igazán érezzük!)
És ehhez most hozzá tehetjük azt, amit a francia filozófus és fizikus Blaise Pascal egyszer mondott, hogy minden ember szívében van egy Isten alakú űr, amit semmilyen teremtett dolog nem képes betölteni.
Tehát a nyugtalanságunk forrása éppen az, hogy emberi dolgokkal akarjuk még az Isten alakú űrt is betölteni. Hogy nem csak az emberi kapcsolataink nincsenek rendben, hanem az Istennel való kapcsolatunk sem.
A békesség – milyen sokszor beszéltünk már erről - nem az, ha éppen nem dörögnek a fegyverek, hanem az, ha szívben nincs nyugtalanság. A békességet nem az hozza meg, hogy múlik a külső veszély!
Azt hiszem, hogy a veszélyhelyzet kihirdetése előtti hektikus életünk is a nyugtalanság forrása volt. Azért volt úgy - önpusztító módon - felpörögve az életünk és a világ, mert azt gondoltuk, hogy ez a felpörgetés csillapíthatja a kapcsolat-hiányunkat. S félek, hogy mivel így gondolkodunk, ezért a veszély múltával sem lesz másképp.
Pedig milyen jó lenne komolyan venni azt, amit a zsoltáros már tudott, s ezért vallotta, hogy csak Istennél csendesül el a lelke!
A korábban Augusztinusztól hozott idézett egy nagyon régi fordításban (1842) így olvastam:
„minthogy alkatván magadhoz kapcsolál minket; azért nyugtalan is szivünk, miglen benned meg nem nyugszik.” Én magam nem vagyok profi latinos, de olvastam olyan véleményeket, hogy ez lehet a helyesebb fordítás. Nem az általunk ismert: "Magadnak teremtettél bennünket Istenünk” hanem, hogy úgy alkottál, hogy magadhoz kapcsoltál! Tehát Isten alkotó munkája az, hogy hozzá vagyunk kapcsolva és mihelyst kiesünk ebből a kapcsolatból vagy lazul ez a kapcsolat, az Isten alakú űr nyugtalanná teszi a szívünket. Hiányzik a békesség, mert hiányzik az Isten. Nagyon!
S akkor azt látjuk, hogy Jézus ott vergődik a kereszten. Már a Gecsemáné kertben ráhagyatkozott az Atya akaratára, de itt kereszten az utolsó hangos kiáltásában is odahelyezi magát az elküldője kezébe, az Atya kezébe.
Adj békességet! – sóhajtunk vagy kiáltunk, s valójában azt kérjük, hogy teremtettségünkben kapcsoljon újra magához az Isten. De hát ezért Ő mindent megtett. Lám akkor, amikor Jézus a kereszten meghalt, a templom kárpitja, a szentélyt a profán világtól elválasztó iszonyúan vastag brokát is ketté hasadt. Mert az Isten nem akarja, hogy tovább ott tátongjon az Isten alakú űr a szívben, hanem be akarja azt tölteni. Nem akar a szentek-szentjében bezárkózva lenni, hanem egészen közel akar hozzád lépni. És ezt az Istentől minket elválasztó akadályt éppen Jézus, az ártatlan Bárány halála takarítja el az útból.
Az egészséges kapcsolataink hiánya okozza a lelki nyugtalanságot – mondja a pszichológus. Jézus pedig abban a pillanatban amely az ember számára a legnyugtalanítóbbnak tűnik, az Atyja kezébe helyezi magát.
S itt van a békesség titka: vajon a te létedet, egész valódat oda tudod-e helyezni az Atya kezébe? Ő már mindent megtett érted, hogy közel léphessen hozzád, hogy nyugtalanságunk és békétlenségünk keserű gyümölcsei el ne válasszanak tőle. Élet és halálban az Ő kezében – ez a békességének a titka.
Krisztus ártatlan bárány, ki miértünk meghaltál, a keresztfa oltárán – úgy hogy magadra veted bűneinket,
úgy hogy értünk véreztél,
úgy, hogy a kereszt a jele az Isten felénk való közelségének, amelynek a szála összeköti ez eget a földdel, hogy aztán egymás felé tekintve, mint a kereszt horizontális gerendája, egymással is békességünk legyen - add nekünk békédet! Ámen