Böjt második vasárnapja, az „emlékezzél” vasárnapja. Emlékezzünk Krisztus szeretetére, aki kereszthalálával már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.
Én – személy szerint – arra emlékezem, amikor férjem, gyerekeim édesapja betegágyánál álltunk, és próbáltuk elfogadni azt, hogy szerettünk számára nincsen mentség. Ostromoltuk Istent, és nagyon nehezen tudtuk elmondani az Úrtól tanult imádságot, amelyben benne van, hogy legyen meg a Te akaratod.
Legkisebb lányomnak nagyon fájt, hogy meg kell hajolnunk Isten akarata előtt. El is mondta: „Nem lehet, hogy Apu ne legyen ott a diplomaosztó ünnepségemen, amikor a többiekén ott volt.”
Isten mégis velünk volt. Amikor a férjem diplomát szerzett, két ajándékot kapott: egy kis láncon egy paragrafust ábrázoló medált tőlem, mint menyasszonyától, az édesapjától pedig egy márkás tollat, amit ő is a saját diplomaszerzésekor kapott.
Édesapja halála után a kórházi nővér a kislányom kezébe adta a férjem által mindig a nyakában hordott láncot. Amikor pedig – legnagyobb örömünkre – ő is megszerezte diplomáját, én voltam az, aki – először az édesapja, másodszor pedig az ő – nyakába tettem a kis láncot, azt jelképezve, hogy az édesapja vele van és kíséri útján, amit családi hagyományként folytat.
Amikor itthon örültünk sikereinek, legjobb barátnőm megajándékozta őt egy ugyanolyan tollal, amit a nagypapa adott a fiának, lányom édesapjának. Tudom, hogy Isten vezette kezét, amikor – nem tudva az előzményekről – ezt az ajándékot választotta neki.
Isten csodát tett – nem először, és nem is utoljára. Teljesítette lányom kívánságát: mégis vele volt az édesapja a diplomaosztáson, és a nyakában azóta mindig ott található lánccal vele van, vezeti a kezét, hogy a tollal a legtökéletesebb jogi munkákat tudja megalkotni – ezzel hirdetve Isten dicsőségét és csodáját.
Aszódi Ilona
presbiter