Még abban az órában néhány farizeus ment oda hozzá, és így szóltak: „Menj, távozz el innen, mert Heródes meg akar ölni.” Erre ő ezt mondta nekik: „Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ma és holnap ördögöket űzök ki, és gyógyítok, de harmadnap bevégzem küldetésemet. Viszont ma, holnap és a következő napon úton kell lennem, mert lehetetlen, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el.”
„Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint a tyúk a csibéit szárnyai alá, de nem akartátok! Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. De mondom nektek, nem láttok addig engem, míg el nem jön az az idő, amikor ezt mondjátok: Áldott, aki jön az ÚR nevében!”
Ünneplő Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Róka a baromfiudvarban… Ezt a címet hallva - minden bizonnyal - egy gyermek-mesére gondolunk, amely valahogy így hangzik: Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy baromfiudvar, ahol szabadon életek a kiscsibék. Mindenük megvolt, bátran kapirgáltak, de bizony még kis oktondiak voltak, és nem figyeltek arra, hogy mi jelent nekik veszélyt. A kotlós, bölcs tyúkanyóként olykor megpróbálta a szárnyai védelmébe gyűjteni, de nem mindig sikerült. Olykor a héja fekete árnya jelent meg a napsütötte udvaron, de hiába kotyogott vészjóslóan a tyúkanyó, a kiscsibék csak vígan kapirgáltak tovább. Egyszer azonban, a kotorékban megjelent a róka feje. Nem is gondolta senki, hogy a kerítés alatt ilyen alagutat kapar magának. S miközben a kotlós hangosan kárált, hogy a csibéi meneküljenek a szárnya alá, biztonságba, a ravaszdi mancsának erős csapásával leterítette a tyúkanyót. De mivel zajt hallott a kerítésen túlról, a ház felől, annyira megijedt, hogy a tyúkudvaron hagyta a leterített kotlóst. Csibéi immár a halott anya szárnyai alá akartak bemenekülni, félelmükben.
Lehet, hogy valaki ráismert egy gyermekkori meséjére. Lehet, hogy azt mondjátok: a gyerekes fantáziám visz csak arra, hogy kitalált meséket mondjak el a szószéken. De érzem, hogy az előbb felvázolt mese nagyon jól érzékelteti velünk az ige üzenetét. Róka a baromfiudvarban!
Először is Jézus szavára gondolok: Ő a szent városra, Jeruzsálemre, a béke városára tekintett, és sóhajtva mondta ki az igazságot: Hányszor akartalak összegyűjteni benneteket, mint tyúk a csibéit. Mert ha valaki, akkor az Úr jól látja, hogy mi jelent nekünk biztonságot, és mi jelent számunkra veszélyt. Jól látja azt, amit az egyik ifjúsági énekünkkel így fejezünk ki: Elszéledt a tévutakra nyájad. Vissza már magától nem talál! Gyűjts össze, Atyánk!
Amikor minden megvan nekünk, akkor nem vesszük észre a veszélyeket. Elveszítjük a realitás érzékünket, amely elsősorban abból áll, hogy elég felnőttnek érezzük magunkat ahhoz, hogy ne kerüljünk veszélybe. Jézus pedig jól látja a veszélyt. Azt, hogy a bizalom hiánya mennyire megfertőzte a szívünket. Azt, hogy életünk fenntartásáért folytatott kapirgálásban csak éppen azt nem vesszük észre, hogy hiába tömjük meg a bögyünket, ha közben a bűn köröz felettünk, és árnya sötétséget borít ránk. Azt, hogy annyira eltávolodtunk hangjára nem figyelve Istentől, hogy egyre kevesebbé halljuk meg a veszélyt jelző igéjét. Pedig szól!
Újra és újra szól, és mi újra és újra képesek vagyunk arra, hogy megkeményítsük szívünket. Képesek vagyunk arra, hogy ne tartsuk veszélynek azt, ami veszély, és ne tartsuk bűnnek azt, ami bűn.
Hogy bagatellizáljuk a Isten elvárását, és relativizáljuk a törvényét. Képesek vagyunk arra, hogy másokhoz mérjük magunkat, és ne a mindenséggel mérjük magukat – ahogy József Attila mondja!
És akkor az Istenhez hívó szó, az evangélium, nem lesz más, mint a távolból néha hangfoszlányként felénk szálló „kot-kot-kot”, amelyre nem is kell odafigyelni. Ilyen csibék vagyunk mi!
De közben bekandikál a róka. Az igénkben Jézus a halálát akaró uralkodóra, Heródesre mondja ki: ő a róka!
Heródes Antipas, negyedes fejedelem i. sz. 4-ben, apja, Nagy Heródes király halála után jutott trónra, de a császár őt csak Galilea és Perea tartományok uralkodójává tette. Az ő egyik felesége volt az a Heródiás, akit féltestvérétől szöktetett el. Bűnös, kicsapongó élete miatt Keresztelő János többször megfeddette. Ez jelentette aztán Keresztelő János halálát. Hát egyáltalán nem tartjuk furcsának a rá a „róka” jelzőt, amely nem csak a sunyiságnak, hanem a jelentéktelenségnek a jelzője is volt. Mert mi Galilea rókája, Juda oroszlánjához képest?
Ő tehát a róka. Apja is Jézus életére tört, és hát nem esett messze az alma a fájától. S hogy, hogy nem, éppen Jézus ellenségei viszik meg a hírt a Mesternek. A farizeusok, akik máskor kémkedtek Jézus után, most éppen mintha menekíteni akarnák: Fuss Jézus, jön a róka…
De hát ők éppen olyan sunyik: Mással ijesztgetik Jézust, s közben ők is ellenségek! De ott ahol a Jó jelen van, ott mindig tajtékozni kezd a sunyiság! Mert a sötétség nem tudja elviselni a világosságot. A sötétség nem tudja elviselni azt a hatalomvesztést, amely a világ világosságának megjelenése okoz neki. Ilyen rókák vannak bőven, olyanok, amelyek nyíltan fenyegetik Krisztust, s a Krisztus-követők létét, s olyanok is, akik nem nyíltan, akik alig észrevehető módon lesznek a csibék pusztulását óhajtó rókákká.
Mi vagyunk a csibék, de ott áll kotlós is. Hívó szava most már hiába hangzik, a róka támadása valójában azt jelenti, hogy a prófécia teljesedik be. S ha nem is Heródes által – bár ő is cinikusan bánt később az Úr Szentjével – más róka által, de halt meg Jézus. A kereszten, a védő szárnyát felénk kitárva.
Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz – énekelte Istenről a zsoltáros. És ebben a csodálatos képben benne van az, hogy milyen Istenünk van.
És közben, aki tollaival, a szeretet gyengédségével és a bűnbocsánat teljességével betakart volna, elindult a halál felé. Vagy éppen a halál, a róka indult el felé, hogy egy pillanatban, amikor senki nincs körülötte, lecsapjon rá és végezzen vele. Hogy a keresztfán terjessze ki a szárnyát, védőn azoknak, akik még így is hozzá menekülnek.
Kovács Sándor, néhai püspök megkapó énekével vall arról, hogy Isten kiterjeszti szárnyát fölötted, a szíved tépi fájdalom. De emellett azt is látjuk, hogy kiterjeszti szárnyát fölöttem, mert a szívét tépi fájdalom, hisz a bűn, amely engem téphetett volna szét, Rá vetette gyilkos mancsát. Hogy a kereszten tehetetlenül és mégis megmentően terjessze ki a szárnyát az Úr föléd és fölém. Hogy aztán az övé legyen az áldás, a dicséret és a hálaadás.
A róka a baromfiudvarban című mesét én találtam ki. De ezt a mesét is az Isten írta, hogy az üdvünket munkálja, és emlékeztessen arra, hogy Jézushoz kell menekülnünk! Ezt a mesét is a Szentlélek szentelheti úgy meg, hogy értsétek Jézus szeretetét! Mindig és helyesen!
Ámen