Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
- Ott ült szomorúan, összetört szívvel, gyötrődő lélekkel. Ott ült Ezékiel a Kebár folyó partján és teljesen tehetetlennek érezte magát. Izgalmas látomásokban kapott elhívást az ÚRtól, hogy a fogságban is kísérője legyen a népének. Hírt kapott arról is, hogy Jeruzsálem elbukott, elesett, s a környező népek és birodalmak felett kimondta az Isten ítéletét. De az Isten akarata szerint a választott népet is, a saját népét is megfeddette elbizakodottsága miatt. S szavai porba hulló szavak voltak.
Ott ült szomorúan, összetört szívvel, gyötrődő lélekkel. Ott ült néhány évszázaddal később Jézus is Jeruzsálem felett, és sírt, mert a város nem vette észre meglátogatása idejét. S példázatba foglalta, izgalmas fabulába öntötte az üzenetet arról az emberről, aki pazar vacsorára akarta meghívni barátait, de azok egytől egyik visszautasították a hívást, mert a saját dolguk sokkal, de sokkal fontosabb volt a Meghívó szereteténél. A hivatalosaknak szóló meghívás porba hullt szavakká lettek.
Ott szomorkodott, összetört szívvel az apostol, amikor a fogságból Timóteusnak írt, és azt vizionálta, hogy az egészséges tanítást nem viselik el, nem szívlelik meg az emberek, és a saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük.
És csak az a kérdés foglalkoztat, mint aki az igehirdetés és a tanítás szolgálatát kaptam, hogy vajon megszakadhat-e ez a láncolat?
Amikor éppen negyven éve lelkésszé szenteltek bennünket, akkor a prófétának még az a mondata feszítette a lelkünket, hogy az Úr igéje csontjainkba rekesztett tűz! Hajt és visz előre, és nincs semmi, ami visszatartson, és közben mégis találkozhattunk viszkető fülekkel, és süket fülekkel is, s sőt olyanokkal is, akikkel a próféta is találkozhatott. Olyanokkal, akik látszólag kegyes tekintettel hallgatták, látszólagos kíváncsisággal fogadták a prófétai szót, de valójában csak addig érdekelte őket az ige, amíg könnyed életstílusukat igazolta az, amíg könnyed időtöltésnek tűnt az ige hallgatása, azt egyáltalán nem vették komolyan.
Itt állok előttetek testvéreim, és olykor elgondolkodom, hogy vajon nem vagyok-e szemetekben én is könnyed dalok énekese, akinek szép a hangja, és aki jól pengeti, ha nem is a lantot, de a gitárt?
De mit törődök azzal, hogy minek tartotok! Az valahol sokkal, de sokkal fontosabb, hogy mire rendelt az Isten! És most éppen ezzel a hajszálpontos igehallgatói diagnosztikával szeretnélek megállítani benneteket.
Isten a próféta hallgatóit így mutatja be:
1. Él bennük a szándék. Azt mondják egymás között, hogy hallgassuk meg, miféle ige jön az Úrtól. Első hallásra nagyon pozitív ez a vágy, de ha alaposan meggondoljuk, akkor egy árnyalatnyi gúny és fellengzősség is van benne. Mert az igazi vágyat nem az határozza meg, hogy milyen az ige. Ha az ember igazán éhes, nem azt kérdezi, hogy milyen kenyér van, hanem azt, hogy van-e kenyér? Milyen kenyér van? Ez a kérdés inkább azt mutatja, hogy nem vagyunk igazán éhesek, hanem valamilyen módon magunkat akarjuk csak kényeztetni. Ha nekem tetsző, nekem ízlő, ha az ízlésemnek megfelelő, akkor élek vele! Ha nem, akkor pedig majd keresek jobbat? Ha olyat mond a próféta, amely simogatja lelkemet, akkor jó, de ha másképp beszél, akkor nem érdekel.
Konyhába belépő kamasz gyerektől hallhatják a szülők sokszor, hogy mi a kaja. S amikor az édesanya elmondja, hogy ma éppen paradicsomos káposztát főzött, akkor egy grimasz kíséretével kifordul a kamasz a konyhából: Nem vagyok éhes! Hát valahogy ig válogatták az igét a Ezékiel hallgatói is.
Reményik Sándornak a Mindennapi kenyér című verse jutott eszembe ezzel kapcsolatban. A költő magát és a kötészetét tekinti mindennapi kenyérnek az emberek asztalán. Talán így gondolkodhat minden igehirdető is. Micsoda álom, kenyérré lenni, úgy ahogy a kötő írja:
Reményik Sándor: Mindennapi kenyér
Amit én álmodom
Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,
Amit én álmodom:
Egy nép szájában betevő falat.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem cifraság a szűrön,
Nem sujtás a magyarkán,
Nem hívságos ünnepi lobogó,
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem pompázom, de szükséges vagyok.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Ha tollat fogok: kenyeret szelek.
Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,
Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,
Lehet magára hiú a kenyér?
Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.
Kellek: ezt megérteni egyszerű,
És – nincs tovább.
Az álmom néha kemény, keserű,
Kérges, barna, mint sokszor a kenyér,
De benne van az újrakezdés magja,
De benne van a harchoz új erő, –
De benne van az élet.
Meg van-e bennünk a vágy, hogy függetlenül attól, hogy milyen igét mond, az életet újító igét hallgassuk?
2. Úgy jönnek, mint akik a népgyűlésre jönnének.
Ebben a képben is ott van az Isten iróniája: Mintha az ember a népgyűlésen – szinte demokratikus módon dönthet, hogy mit csináljunk az igével, s ahol, a jelentéktelen, számunkra nem hasznos információk hangoznak el, azalatt nyugodtam törhetjük a fejünket azon, hogy mi lesz a saját megélhetésünkkel, és miből milyen nyereséget lehet majd eszközölni. Egy szülői értekezleten el lehet dönteni, hogy mit tegyen az osztály, hogy kenu-tárborba, vagy vagy lovagolni menjenek-e a gyerekek. De az Isten igéjéről nem döntünk. Ott ahol az Isten szól, ott nincs népszavazás, és ott nem az egyéni érdekek döntenek.
Vajon tudunk-e úgy hallgatni az igére, hogy azt ne mérlegeljük: megéri, vagy nem éri meg? A nagy vacsora meghívottai mérlegre tették, hogy indulnak-e vagy sem, és a mérlegelésük révén lemaradtak egy nagy ajándékról. Sokszor lehetünk így. Amikor a nyereség, a pillanatnyi érdek mást mondat velünk, mint az ÚR. A pillanatnyi érdekeink és félelemeink azt sugallták, hogy maradjunk otthon, s közben hány és hány idős ember szenvedett a magánytól, s lett depressziós, mert éppen azoktól, akik szeretetet adhattak volna nekik, még egy pillantást sem kaptak.
3. Könnyed, pajzán dalokká lesz az ige a szájukban.
Lehet-e bűnbánat nélkül a bűnbocsánat nagyszerűségéről beszélni?
Lehet-e igazságosság nélkül a szeretetről papolni? Lehet-e a kegyelemről szónokolni úgy, hogy azt sem tudjuk, hogy mi bűn által megítélt emberek vagyunk? Bonhoeffer honosította meg a teológiai gondolkodásban az olcsó kegyelem fogalmát. Amikor azt fejtette ki, hogy az Isten kegyelme nem olcsó kegyelem, mert nagy árat fizetett érte az Isten. Az egyház mégis olcsó kegyelmet hirdet. Bűnbánat nélküli, és életújulás és megtérés nélküli kegyelmet. Addig – hiszem és vallom - nem lesz az életünkben és a gyülekezetünkben sem, egyházunkban sem komoly hitbeli megelevenedés, amíg könnyed dalokként kezeljük a megtérésre hívó prófétai szót, és amíg nem döbbennünk rá arra, hogy az Isten igéje – függetlenül tőlünk - beteljesedik.
Legfeljebb nem mi leszünk a vacsora vendégei, hanem éppen a szegények a nyomorultak, az útszélekről behívottak és azok, akik nem hivatalosként mégis csak vágyódtak az életújító kegyelemre.
De ha épp ilyenek vagyunk, akkor máris láthatjuk, hogy az Isten igéje beteljesedik!
Ámen