Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Tovább lehet-e lépni, abból, amit megszoktunk? S egyáltalán tovább kell-e lépnünk?
Biztos, hogy az életünknek vannak olyan területei, melyekben nagy előnyt jelent a megszokás, hisz a rutin révén nem tudnánk a feladatunkat megoldani, vagy sokkal több energiára lenne szükségünk. Magam is tapasztalom, hogy az évtizedek alatt – éppen 40 éve vagyok lelkész – szerzett tapasztalatok révén sokkal több gördülékenységgel tudom végezni a feladataimat.
De ugyanakkor azt is látni lehet, hogy az életünk más területein a rutin, a megszokottság megrekedést, elakadást jelent. Egyre többet beszélnek az élethosszig tartó tanulásról, mert vannak olyan ismeretek, amelyek a technika fejlődésével elavulnak. S bizony azt is látni lehet, hogy a hitben is lehetnek elakadásaink, megrekedéseink.
Milyen érdekes ez a történet: Keresztelő János a Jordán mellett prédikált és hívta megtérésre az embereket. De igehirdetésében rámutatott arra, aki sokkal nagyobb nála, aki nem vízzel, hanem Szentlélekkel keresztel. S János halála után közel húsz évvel Jézus tanítványai, apostolai még mindig találkoznak olyanokkal, akik János keresztségével keresztelkedtek meg. Talán amikor Jeruzsálembe zarándokoltak magukkal ragadta őket a Jordán parti próféta híre, és azt az élményt őrizték a szívükben, amit a lánglelkű igehirdető közelében átéltek. Megkeresztelkedtek a Jordán vizében, s ettől kezdve nem érdekelte őket más, mert azt gondolták, hogy az életük új kezdetét éltek meg. S aztán egyszer csak megérkeznek Pálék a városukba, és rádöbbentik őket arra, hogy Keresztelő János csak előfutára volt a megváltónak, s Őt még nem ismerték meg. De nem mondják azt, hogy jó nekünk így, hanem az apostoli igehirdetés révén eljutnak a Krisztus-hitre. Mernek továbblépni, mert az evangélium munkálkodik a szívükben. A Szentlélek ereje továbblendíti őket a megrekedettségükből.
De az ő példájuk révén nekünk is el kell gondolkodnunk arról, hogy vajon nincsenek-e ilyen, vagy ehhez hasonló hitbeli megrekedéseink? Nincsenek-e olyan elakadásaink, amelyek révén azt gondoljuk, hogy minden rendben van a hitünkkel, s közben nem vesszük észre, hogy a hit elevensége már régen megkopott, és rutinná lett az, amit nem lehet, sohasem lehet rutinból, vagy ahogy mondani szoktuk a kis ujjunkból kirázva megélni.
A tejesség igénye nélkül négy olyan területet említek meg, ahol felfedezem – sokszor magamban is – a megrekedést. Azt a fajta megtorpanást, amely nem engedi, hogy eleven Krisztus-hitben és reménységben éljünk.
Az első az anyagias gondolkodás.
Az evangéliumokban a gazdag ifjú lehetne a megtestesítője annak, aki az anyagiasság miatt nem tudott az üdvösséget kereső kérdése után továbblépni. Nem volt messze attól, hogy életére megoldást találjon, de az anyagiak szeretete révén mégsem tudott tovább lépni, megmaradt ott ahol volt. De hát ez ránk is jelmező. Olykor az anyagias, materialista, – de talán így is mondhatnám test-központú gondolkodás minket is visszavet. Valljuk, hogy hiszünk, hogy fontos számunkra Isten, de vajon tudnánk-e hitünkről úgy tanúskodni, mint az életüket áldozó mártírok tették. A testi egészség megóvása nem lett-e fontosabb a lelki eledelnél? A felelősség-teljesség hangoztatásával álcáztuk az önféltésünket, és a vírustól való félelmünk egyáltalán nem tükrözte azt, hogy a feltámadott Krisztus győzelmében és hatalmában bíznánk.
A második az emberektől való függés.
Ahogy az efezusiak is tudtak egy személyre – Keresztelő Jánosra – hivatkozni, úgy sokak számára így lesz egy személy a hitük meghatározója. Talán azé, aki elindított ezen az úton. De hát találkoztam én már olyanokkal, akik semmi mást nem tudtak mondani a hitükről, csak hogy ez a lelkész keresztelt, vagy esketett, vagy, ami ennél is rosszabb, a szüleim a tiszteletes úrral jókat tudtak tarokkozni. S elképesztő számomra az, hogy hányan vannak, akik – valami őskatolikus beivódással – a nagyobb pozícióban, egyházi rangban vagy beosztásban lévőkre tekintenek azzal a hajbókolással, mintha ők lennének mindenben a mértékadók. S amikor a hitbeli döntéseinknél többet számít a rang az evangélium tiszta üzeneténél, az igazságnál, akkor az a hitben egy olyan megrekedést jelent, amikor csak emberre tudunk tekinteni, és nem az élő Krisztusra.
A harmadik a külsőségekhez való ragaszkodás
Sokszor szomorúan tapasztalom, hogy a hitünk megélésének külső jelei hogyan merevednek meg. Vajon nem kötődünk-e a templomunkhoz, a megszokott liturgiánkhoz azzal a merevséggel, amelyben éppen a hitbeli elevenség veszik el? A múlt héten, amikor a lelkész úr felkért a mai igehirdetésre, örömmel tapasztaltam, hogy a kifogásomra – miszerint még fehér ingem sincs, nem hogy Luther-kabátom – az volt a gyülekezet válasza, hogy az nem baj. Valóban nem a külsőségek teszik az igehirdetést igehirdetéssé. De más területen nincsenek mégis ilyen megszokottságból adódó elakadásaik, ahonnan nem tudunk továbblépni?
A negyedik pedig a keresztségünkről alkotott hamis kép.
Az efezusi férfiak biztos nagyon büszkék voltak az apostolok megérkezése előtt arra, hogy ők mások mint a többiek: nem pogányok de már nem is zsidók, mert magukra vették János keresztségét. Sokszor azt gondoljuk, hogy ez elég, a vízzel történt keresztség. Higgyétek el nagy ajándék az, hogy megkereszteltek gyermekkorunkban. De ha az életünkben nincs válasz az Isten keresztségben megelőző szeretetére, akkor semmi értelme nincs annak.
Sokan úgy gondolják, hogy az, ami kisgyermek korukban - nem is önszántukból – történt, az mindenre elegendő. Még az üdvösségre is.
Pedig ez önmagában nem sokat ér. A keresztség és hit összefüggésérő beszél Jézus Márk evangéliumában: aki hisz és megkeresztelkedik! Máté evangéliuma szerint pedig arról, hogy a keresztségnek velejáró legyen az, is, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek… Ne gondoljátok, hogy nem vagyok híve a gyermek-keresztségnek, vagy mint a szektások egy újabb bemerítést szorgalmaznék. Nem, nagyon is szép ajándéka Istennek a keresztség, csak arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy a keresztség által Jézusba, az élő, a feltámadott Úrba meríttettünk bele. Nem a csöppnyi víz üdvözít, hanem a Krisztus.
És ha arra gondolok, hogy szüleim, amikor megkereszteltettek, akkor arra az Úrra helyezték az életemet, aki legyőzte a halált, akié minden hatalom mennyen és földön, akkor az a reménység járhatja át a szívemet, hogy én Benne, csakis Benne – Jézusban – élve lehetek teljes biztonságban.
S amikor megreked a hitem, mert a testi életemet féltem, vagy ha megreked a hitem, mert a potentátok előtt hajbókolok, vagy ha megreked a hitem, mert csak a külsőségekre tekintek, akkor azért imádkozom, hogy a feltámadott lendítsen tovább, és a Lelke erejével újítson meg. A víz-keresztségemet pecsételje meg azzal, hogy Lelkével tölt be, hogy Ő éljen bennem, és én Benne!
Ámen