Pedig mi is a hatalmas Tejútrendszerben élünk, amiről nem mellesleg elnevezték a Milky Way nevű csokit. Ennek egy nevetségesen apró pontja a Földünk, amin Isten megteremtette az emberi életet. Gondoljatok bele, hogy mi, parányi emberek mik vagyunk a hatalmas csillagrendszerekhez képest! Hogyan is tudnánk komolyan megváltoztatni vagy átalakítani ezt a világot a saját erőnkből.
Még a Földön is úgy élünk, hogy igazából nekünk kell alkalmazkodni a játékszabályokhoz, mert a természet törvényei nem fognak megváltozni a mi kedvünkért. Rá kell ébrednünk, hogy kik vagyunk mi emberek… és mi a küldetésünk a világban. Csak így tudunk békében és szeretetben együtt élni és együttműködni a természettel, egymással, és a mennyei Atyával, aki ezt az egész nagy rendszert megformálta.
Kétezer évvel ezelőtt Pál apostol és a választott zsidó nép tagjai úgy gondolták, hogy történnie kellett valami nagyon rossz dolognak a régmúltban, ami miatt az emberek elfelejtettek békében és szeretetben élni. Az apák egy mítoszt, egy szent történetet mondtak el a gyermekeiknek arról, hogy valaha egy tökéletes, édeni kertben élt Ádám és Éva, az első emberpár. Isten barátai voltak, mindenük megvolt, de ez nem volt elég. Többre vágytak, olyanok akartak lenni, mint maga Isten. Miután ettek a kert közepén álló fa tiltott gyümölcséből, felnyílt a szemük és elkezdtek máshogy nézni a világra, a társukra és a Teremtőjükre is. Kizárták magukat a paradicsomból és onnantól fogva nehézségek között kellett élniük.
A Biblia azt tanítja nekünk, hogy ebben a kitaszított állapotban távol érezzük magunktól a mennyei Atyát. Ilyenkor nem tudunk bízni Istenben, hanem tele vagyunk félelemmel és szorongással, elégedetlenek és reménytelenek vagyunk. Nem tudjuk elfogadni, hogy mi szeretett teremtmények vagyunk, de akkor is: teremtmények és nem istenek. Vagyis nem tudunk békében élni. Feleslegesen bántjuk magunkat, bántjuk a másik embert, bántjuk a természetet és közben minden rosszért Istent okoljuk! De persze Isten annál sokkal jobban szeretett minket, semhogy engedje ilyen rosszul végződni a történetünket. Kellett valaki, aki helyreállítja a békét. Ezt mi emberek nem tudtuk volna megoldani:
De, „ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges.”
Az Atya elküldte hozzánk a fiát, Jézust, aki emberré lett a mi kedvünkért. Itt élt közöttünk és újra megtanított minket arra, hogyan tudjuk igazán szeretni Istent. Mindent megtett az érdekünkben. A szeretetében odáig ment, hogy feláldozta magát értünk és legyőzte a halált. Ezt úgy szoktuk mondani, hogy elvette a bűneinket. De úgy is mondhatjuk: kibékítette az embereket Istennel.
És ez nem azt jelenti, hogy a világból már eltűnt mindenféle rossz dolog. Sokszor tették már fel nekem a kérdést: ha Jézus megváltotta a világot, akkor a világ miért nem változott meg? Miért vannak továbbra is háborúk és betegségek, miért van ennyi keserűség az életben? És valljuk be egymás előtt: ez valóban nagy titok! Nem tudhatjuk, hogy Isten miért engedi meg a rosszat a világban és ez a mélységes titok próbára teszi a hitünket!
Általában sok jó választ lehet adni az élet kérdéseire. Az igazságnak is sokféle jó megközelítése létezik. De amikor elérnek minket a valódi problémák és a súlyos tragédiák, akkor nem sok lehetőségünk van dönteni, mert ez egy kettős útelágazás:
Vagy engedek a szomorúságnak és elveszítem a reménységem. Vagy azt válaszolom a vészhelyzetben, mint Pál apostol: nemhogy elszomorodom, hanem még örülök is a kihívásnak, mert úgyis ki fog derülni, hogy mindvégig Istennek volt igaza. Ezért mondja Pál a mai igénkben:
„Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg…”
A világ változik, mindig új kihívásokat hoz és valami mindig másképpen alakul, mint ahogy álmainkban elképzeljük. Az Istennel való békesség nem valami mágikus erő, amivel mindent a kedvünk szerint alakíthatunk. Ez a békesség azt jelenti, hogy egyensúlyba kerülünk. Egyensúlyba a belső dolgokat illetően és egyensúlyba a külső változások ellenére.
Az idősebbek tanultak róla, hogy ezt az állapotot ismerik a tudósok és úgy hívják a biológiában, hogy homeosztázis. A szervezetünk is egy folyton változó környezetben működik, de amíg egyensúlyban van, addig képes jól reagálni a vészhelyzetekre. A lelki életünkben ez azt jelenti: tudjuk kik vagyunk, honnan jöttünk és mi a feladatunk. Tudjuk, hogy kiben bízhatunk és mi a helyes út. Tudjuk, hogy van valaki, aki hatalmasabb a milliárdnyi galaxisnál, és akihez képest porszem az emberiség, de mégis számítunk neki és szeret minket.
Pál apostol erről beszél a mai igénkben. Aki elhiszi, hogy Isten ennyire szereti őt és engedi, hogy Jézus Krisztus meggyógyítsa a szívét, az elnyeri a békét és csendben megváltozik. Akkor érhet minket mindenféle próbatétel, átélhetünk hullámvölgyeket, mert a hitünk végül csak egyre erősebb lesz ebben a szeretetben, vagyis Istenben.
Mi evangélikusok sokat beszélünk a megigazulásról és arról, hogy nem a tetteink miatt nyerjük el az üdvösséget, hanem a hitünk miatt.
De ez valójában olyan, mint a tej meg a kakaópor. A nagyon pici gyerekek még nem szokták érteni, hogy vannak visszafordíthatatlan folyamatok. Ha összekeverjük a forró tejet és a kakaót, akkor később már nem tudjuk kivenni a kakaóport a tejből, ez egy olyan esemény, amit nem tudunk visszacsinálni.
Így van ez a hittel, a megigazulással és a cselekedetekkel: Ha megváltoztat minket a Szentlélek, mert a szívünkbe önti Isten szeretetét, akkor később ez a hit feloldódik a tetteinkben, mint a kakaópor a tejben. Nem lesz olyan az életünk, mint a kihűlt aludt tej. A szeretet megédesíti a cselekedeteinket és észrevétlenül elkezd megvalósulni közöttünk Isten országa.
Ilyenkor újjászületünk és más szemmel látjuk a dolgokat, mint Ádám és Éva a régi történetben. A szeretet szabaddá tesz minket:
Mi nem azért kezdünk el tanulni, mert muszáj, hanem azért, mert jó okosnak lenni és valamit ügyesen csinálni mások javára. Nem azért kezdünk el szót fogadni a szüleinknek, mert jutalmat várunk, hanem azért, mert szeretjük őket és bízunk abban, hogy a legjobbat akarják nekünk. Nem azért viselkedünk rendesen a többiekkel, mert félünk a büntetéstől vagy mert stréberek vagyunk, hanem azért, mert nem akarunk ártani nekik.
A felnőttek is megtapasztalják, hogy amíg érdekből és kényszerből dolgozunk, addig minden egyes munkanap egy örökkévalóság. Egy kedves tanár ismerősöm jut ilyenkor mindig az eszembe, aki több, mint heti 30 órát vállal egyetemi oktatóként és mindig azt mondja: én vagyok a legszerencsésebb ember, mert én egy percet sem dolgozom! Azt csinálom, amit igazán szeretek!
Versengés helyett örülni egymás sikereinek. Másokért áldozatot hozni. Nem visszaélni, hanem élni a kegyelemmel, amit ingyen kaptunk és nem is lehet máshogy továbbadni, csak ingyen, szeretettel. De amíg élünk a Földön, ez sosem lesz problémáktól mentes út. Ezért mondja Pál apostol után Luther:
„Három dolog tesz valakit teológussá: az imádság, a meditáció és a próbatétel.”
Kedves próbára tett gyülekezet, én magamra és mindannyiótokra, gyermekekre és felnőttekre, nőkre és férfiakra is úgy tekintek, mint lehetséges teológusokra. Itt kezdődik az út rázósabb része, a teológus-létnek az az összetevője, amit nem lehet tanulni egyetemen és amit nem lehet bebiztosítani diplomával és egyházi tisztségekkel.
Istennel békességben, kipróbálva, megerősödve a reménységben. Így érdemes élni. Így élni kegyelem. Hiszen mi csak azt a szeretet akarjuk továbbadni, amit Jézustól kaptunk. Ezt a békességet kívánom nektek, Jézus kísérjen benneteket lelki próbáitok között!
Ámen.
