Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
János evangéliumának és az egész jánosi irodalomnak sok tekintetben bizonytalanok a gyökerei, sőt, ha egészen őszinték akarunk lenni, Jánossal kapcsolatban több a kérdés, mint a válasz; több a bizonytalanság, mint a bizonyosság. Amikor a címzetti kört keressük ingoványos talajra lépünk, hiszen nem tudhatjuk biztosan, hogy a szerző zsidó-keresztényeknek szánta írását vagy a pogányságból megtért keresztyén közösségnek. A szeretett tanítvánnyal kapcsolatban, aki oly’ sokszor megjelenik János evangéliumában, ugyanígy több kérdőjel is akad, mert hiszen a közeli, szeretett tanítvány jelentheti magát János apostolt, de felmerült Tamás vagy akár Péter neve is. De nem sokkal nagyobb a bizonyosság szerző személyével kapcsolatban sem: bár a hagyomány János apostolt azonosítja az evangélium szerzőjével, az evangélium megírásának hátterében állhat János presbiter vagy akár egy általunk nem ismert személy is.
Néhány dolog azonban bizonyos – álljon Bárki is a sorok mögött –, hogy János evangéliumának és a jánosi levelek szerzője egy és ugyanaz a személy; illetve, hogy a jánosi irodalom olyan személy gondolatait, benyomásait és érzéseit tükrözi, aki személyesen ismerte az Úr Jézust. Olyan személy írása ez, aki nem csak ismerte, de nagyon szerette is őt. János (nevezzük így az egyszerűség kedvéért) nem csak egy történet – tegyük hozzá, nem zárójelben, így csupa nagybetűvel: A TÖRTÉNET – hű tolmácsolója, hanem Jézus üzenetének olyan tolmácsa, aki (érezhetően, tapinthatóan) megértette, magáévá tette az Úr üzenetét, és ezt lefordította a tanítványok, az emberek és – közvetve (bár talán ezt ő sem sejthette) – az egész emberiség számára.
Amit még bizonyosan tudhatunk az evangélium és a levelek keletkezési körülményeiről, az, hogy a történelmi kor, amiben íródott korántsem volt olyan békés, mint, ahogy mi arra tekintünk/vagy tekinteni szeretnénk.
Ha rápillantunk a teológiai irodalomra, kiderül, hogy az evangélium (ahogyan a jánosi levelek is) vitában állt: a farizeusokkal, hiszen ekkor kezdett elválni egymástól a zsidóság és keresztyénség; vitában állt Keresztelő János mozgalmával, amit ékesen bizonyít, hogy János mily gyakran hangsúlyozza, hogy a Keresztelő alárendelt szereplő Jézushoz képest; ahogyan folyamatos konfliktusok voltak egyéb eretnek csoportokkal is, mint pl. a gnosztikusokkal, a doketistákkal, vagy az ebionitákkal is.
Ha a múltat firtatjuk, azonban már csak a szépet látjuk. Azt gondoljuk, azt érezzük, hogy régen, minden könnyebb volt, egyszerűbb volt. A múlt eseményei – személyes életünkben is megszépülnek, hát még akkor, ha 10, 100 vagy 1000 évvel, évekkel tekintünk hátrébb.
Woody Allen rendezett egy filmet, Éjfélkor Párizsban címmel. A film története nem túl bonyolult, azonban az alapgondolata hűen tükrözi ezt az emberi vonást. Egy jegyespár Párizsba látogat, ahol kiderül, hogy a pár nem egészen egymáshoz való. A történetben a fordulatot az hozza, hogy a férfi felfedezi, hogy pontban éjfélkor Párizs egy bizonyos pontján egy autóba szállva időutazásban vehet reszt, amely visszaröpíti az általa kedvelt 1920-as évekbe. A 20-as évek Párizsába, ami számára az aranykort jelenti. A kort, amelyben az emberek szép ruhában jártak, kiváló ételeket és italokat fogyasztottak, és a hétköznapokat átfonta – minden ízével és árnyalatával – a művészet. A főhős, amikor átrepül az általa aranykornak hitt világba, egy művészkompániában találja magát, ami megtestesíti számára az összes vágyottat. Találkozik Hemingway-jel, Scott Fitzgeralddal, T.S. Eliottal, de Picassoval is. A lány, aki viszont a múltbeli utazásán megtetszik neki, korántsem olyan boldog, mint ahogyan azt ő hitte. Hétköznapi élete nehézségeivel küzd: és főhősünk legnagyobb meglepetésére igen távol áll attól, hogy magasztalja a kort, amiben él… Sőt! A 20-as éveket romlottnak, gyengének és az 1880-as évek fakó másolatának érzi… Mert hiszen, vallja teljes hittel: az volt az aranykor… A hintó így továbbszalad, és a bohém, múltba vágyakozót továbbutaztatja a VALÓDI ARANYKOR-ba… Az aranykor azonban nem meglepő módon, a 80-as évek emberei szerint is egészen máshol és máskor van: az itteni művészvilág szerint már a reneszánszban…
Az emberi agy természetes működése ez.
Az emberi agy kategóriákat hoz létre. Kategóriákat, amely a világot jóra és rosszra osztja. És a jó, a könnyű, a szép általában időben és térben távoli.
Saját életünkben is milyen gyakran halljuk/hallottuk vagy akár szülőként is mondjuk: „A gyerekeknek még könnyű. Addig örülj, amíg gyerek vagy. Amíg gyerek vagy, nincs semmi gondod.”
Mert a gyerekkor távol van. Vagyis a gyermekkor szép és egyszerű.
Most tekintsünk el annak részleteitől, hogy egy szülő mennyi kárt okoz egy felnövőnek azzal, hogy azt az üzenetet adjuk át, miszerint a felnőttkor nem más, mint szenvedés; a felnőttkor, a felelősségvállalás problémás, bonyolult és nem utolsósorban nehéz. Ez az üzenet nagyon sok elakadás és félelem hátterében megtalálható. Most nem itt van a hangsúly.
A gyerekkor azonban, ha közelebbről megnézzük korántsem olyan egyszerű. A gyermekkorban, serdülőkorban ugyanannyi – ha nem több – küzdelem van, mint egy felnőtt életében. Meg kell küzdeni a környezettel, a barátokkal, a társakkal, az iskolával, a tanulással, de önmagában a felnövekedéssel. Milyen gyakran felejtjük el, hogy maga a növekedés milyen fájdalmas és nehéz tud lenni, mennyi teherrel: fizikai és lelki fájdalommal és mennyi kérdéssel és kétséggel jár. A gyerekkor csak messziről tetszik könnyűnek.
De ugyanezt tesszük alkalmanként az idős korral is. „Neki már könnyű, nem kell dolgoznia, nem kell megküzdeni a világgal, csak otthon ül.” Milyen gyakran halljuk (vagy akár mondjuk magunk is), hogy „miért nem maradt otthon? miért nem indul később vásárolni? Nincs más dolga, miért tülekszik hajnalban a buszon, a boltban?” És eszünkbe sem jut, hogy megöregedni, elfáradni, a világból kivonulni, az elmúlás kapujában lenni, mennyire nehéz.
A felnőttkorunk – hosszú, olykor végtelennek tűnő felnőttkorunk – magabiztosságából nézve azonban a gyerekkor és az időskor is eléggé távol van ahhoz, hogy szépnek, könnyűnek, vonzónak tetsszen.
És nincsen ez másként a távolsággal sem. Milyen gyakran érezzük azt, hogy, ami földrajzilag távol van, egyszerű, jó és szép. Aki Olaszországban él, vagy akár a messzi Antillákon, egy paradicsomi szigeten, annak biztosan könnyű, az boldog. Annak minden egyszerű. Ha csak felnézünk az égre, és elsuhan fölöttünk egy repülő, meg vagyunk róla győződve, hogy aki rajta ül, biztosan boldogabb, mint mi. De, ha ugyanezt fordítva tesszük, és egy gépmadárról kémleljük a tájat, akkor is szilárd meggyőződésünk, hogy az alattunk elsuhanó tájakon boldog emberek élnek, mesébe illő élettel. De Radnótival szólva: Aki gépen száll fölébe, annak térkép e táj. Soha nem látjuk a faluban, a városban élő félelmét, kérdését, testi, lelki nyomorát; másként szólva: a valóságát.
Ez a kategorizálás azonban korántsem csak földrajzi: az emberi kategóriák a jóról, szépről, a Te és az én, a Ti és a mi viszonylatában ugyanígy működnek. „Neked könnyű, Neked jó, Neked egyszerű.”
De még inkább így működik, ha a morálisan jóról és rosszról esik szó: „Te vagy a rossz és én vagyok a jó. Ti vagytok a rosszak, mi vagyunk a jók.”
A mai napra rendelt igénkben is megjelenik ez a kettősség.
19Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonosz hatalmában van. 20
Mi Istentől valók vagyunk, a világ viszont – az egész világ – a gonosz hatalmában van.
Nézzük meg közelebbről, hogy mit jelent ez az ige! Valóban arról a leegyszerűsítő gondolatról, hogy mi – akik pl. most itt, a templomban – vagyunk biztosan és minden feltétel nélkül jók vagyunk? A világ pedig, ami kívül van rajtunk, feltétel nélkül rossz?
Aligha.
Ha végignézzük tételesen az Igehely kulcsmondatának elemeit, világossá válik számunkra, hogy ez a magabiztosság téves és túlzó.
Az első, ami kérdésként elénk jön: mit jelent az, hogy a világ? Kikből áll a világ? És biztosak lehetünk-e abban, hogy a világ rajtunk kívül van? Hogy ténylegesen mi vagyunk a jók – a morálisan helyes úton járók, az erkölcsösek, a kiválóak, a kiválasztottak? Könnyű mondani, hogy a világ ilyen meg olyan. Talán mi magunk is gyakran mondjuk, hogy egymásnak, vagy akár a gyerekeinknek: hogy a világ gonosz, az emberek rosszak, a világ már csak ilyen.
De bizonyosak lehetünk-e abban, hogy mi magunk nem vagyunk-e a gonosz világ részei?
Nem. A világ mi magunk is vagyunk.
De gondolkodjunk picit mélyebben. Először is érdemes végiggondolni azt, hogy bár a mondat egy egyszerű jelen idejű, kijelentő mondatnak tűnik, nem biztos, hogy tartalmában is kijelentő tartalmú és jelen idejű.
Mi Istentől vagyunk, és az egész világ a gonosz hatalmában van.
A mondat azzal, hogy elé kerül a tudjuk szócska, sokkal inkább tűnik biztatásnak, illetve talán tekinthetjük közvetett felszólításnak is. Ahogyan ezt a Tízparancsolat eredeti szövegénél is látjuk, amely a mai napig vitatott fordítási értelemben, hogy jelen idejű, kijelentő mondatokból áll, vagy valóban tartalmaz konkrét felszólítást.
Tudjuk, hogy valaki Istentől született, nem vétkezik: hanem a ki Istentől született, megőrzi magát, és a gonosz nem illeti őt. (1Ján 3,6.9)
Vagyis, aki Istentől van, nem vétkezik. Mondhatnánk úgyis, ha Te Istentől vagy, ne vétkezzél! Vagy interpretálhatnánk akképpen is, hogy ahhoz, hogy Istentől valónak mondhasd magad, el kell hagynod a bűnt.
A mondatok jelenidejűségében azonban benne foglaltatik Isten belénk vetett bizalma is, amellyel egyszersmind meg is támogatja a gyenge, megrepedt nádszálat, hiszen elhihetjük, hogy Isten értünk is küldte el Fiát, hogy megmutassa számunkra szeretetét.
Az igehely ekképpen folytatódik:
Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonoszságban vesztegel.
Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, a világ viszont teljesen a gonoszságban fetreng.
Bár a levélbeli részlet fordítása döntően azonos, a gonosz hatalmában való létezést, az egyes interpretációk különbözőképpen értelmezték. Van, ahol a vesztegel, a fetreng, másutt a nyög, a németben pedig a „fekszik” kifejezés jelenik meg a gonoszban való létezés értelmezésére. Noha a szavak eltérőek, azt nagyon szépen láttatják az eltérő fordítások, hogy, aki a gonosz hatalmában van, annak a létezése passzív, az az élet nyomorúságának szinte passzív elszenvedője. A dolgok megtörténnek vele, hiszen nyög, fekszik, fetreng a gonoszban. Nem aktív alakítója az életének, csak szenvedi a világ által rámért sorsot…
Vagyis, kicsit továbblépve a következtetéssoron, ha a gonoszban való létezés a passzivitással, az elszenvedéssel azonos, akkor nekünk, magunkat keresztyénnek való embereknek mi a dolgunk? Nézni, figyelni a távolból a „világ”, a rajtunk kívül lévő világ működését? Figyelni és megvetni azt? Kérkedni azzal, hogy mi Istentől vagyunk?
Nem. A keresztyén ember felelőssége egészen más és jóval komolyabb ennél. A keresztyén embernek a feladata a cselekvés, a cselekvés azonban nem vak és elbizakodott – vagy anyanyelvünk szép kifejezésével – elvakult módon.
Felelősségünk abban áll, hogy a maga valóságában szemléljük a világot, de azzal együtt, hogy látjuk, nem mondjunk le róla. A felelősségünk abban van, hogy hiszünk a cselekvő jelenlétben, a cselekvő szeretet valóságában, és annak csodáiban, de úgy, hogy közben nem egyszerűsítjük le a világot jóra és rosszra.
Mert hiszen könnyebb-e, jobb-e, egyszerűbb-e máshol az élet? Aligha.
Mert hiszen jobb volt a világ korábban? Aligha.
Könnyebb-e a gyereknek, az idősnek vagy akár a szomszédnak? Aligha.
És megnyugodhatunk-e a jó és rossz kettősségében, ha magunkat, akár egyházunkat vagy egyházunk történetét vizsgáljuk? Aligha.
Tudjuk, hogy egyházunk, közösségünk története, telis-tele van konfliktusokkal, vitákkal, harcokkal, akár háborúkkal. Tudjuk, hogy saját életünk is telis-tele van konfliktusokkal, vitákkal, harcokkal. És a feladatunk nem az, hogy elbújjunk ezek elől. Nem az a dolgunk, hogy a partvonalról szemléljük az eseményeket, abban a biztos tudatban, hogy mi Istentől vagyunk, vagyis semmi dolgunk. A feladatunk az, hogy aktív látással és szilárd hittel, a világban életünkkel, szeretetünkkel és küzdelmeinkkel hirdessük Isten igéjét.
Tudjuk, hogy amíg az úton vagyunk, a harcban vagyunk, a küzdelemben vagyunk, hajlamosak vagyunk rá, hogy elfeledjük, hogy a történetünk vége jó. Hajlamosak vagyunk arra, hogy az életünket mi is ebben a kettősségben lássuk. Azt érezzük, hogy magunk maradtunk a küzdelemben, egyedül vagyunk, és gyakran elveszítjük a hitünket abban, hogy a világ – a mi kis világunk is – az Úr erejéből, de a mi segítségünkkel igenis változtatható és változik is.
És így szemlélve, de csak így (nem pedig a „másnak könnyű sóhajával”) érdemes, sőt muszáj is visszatekinteni. Mert vajon biztosan tudták-e a jánosi körben élők, hogy Jézus tiszta Igéje fog győzedelmeskedni? Vajon nem érezték-e magukat gyakran kimerültnek a harcokban, az önmeghatározásokban, az elhatárolódásokban? De, bizonyosan igen.
Ma viszont már – kis túlzással – azt sem tudjuk, hogy kik voltak azok, akik a jánosi közösséggel vitáztak, harcoltak. És alig emlékszünk a gnosztikusokra, az ebionitákra vagy más eretnek tanokra…
És vajon mit jelent ez számunkra? Azt, hogy az Úr azt támogatta, aki a tiszta igét mondta. Támogatta azt, hogy az Igét és annak szólamait tisztára mosta. Az Úr egyenessé tette az utat. Kikövezte, kisimította.
Ezzel a hittel és bátorsággal tekintve az életünkre, talán mi is másként nézhetünk a jövőnkre és saját magunkra. Hiszen nem azt ígérte az Úr, hogy nem lesz részünk a harcokban, és azt sem, hogy védve leszünk a világtól.
Hanem azt ígérte, sőt jelenidejű tudássá tette számunkra, hogy „hogy eljött az Isten Fia, és értelmet adott nekünk, hogy megismerjük az Igazat, és ezért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet.”
Ámen
Imádkozzunk!
Add Urunk, hogy a tudásunkkal ne éljünk vissza. Add Urunk, hogy mielőtt másokat, a Világot ítélnénk, először magunkba tekintsünk. Add kérlek, hogy ne tegyen elvakulttá és elbizakodottá az, hogy megmutattad számunkra saját magad, és engeded, hogy higgyünk Benned. Kérünk Urunk, adj erőt az életünkhöz, cselekvésünkhöz, a harcainkhoz, kímélj minket a csüggedéstől! És add, hogy a Te arcodra tekintve, a Te szereteteddel felvértezve éljük hétköznapjainkat!
Ámen!
